A vasárnap igéje

Hozzászólás a cikkhez

Hogyan viselkedik egy személy vagy egy közösség, amikor baj éri? Milyen reakciói vannak veszélyek, sorscsapások vagy összeomlás idején? A bajban való viselkedésünk elárulja, kik vagyunk. Hitelesebb képet fest rólunk, mint amit nagy műgonddal mi készítünk önmagunkról, mert szeretnénk, ha környezetünk ilyennek fogadna el.

Ám nemcsak ezért fontos kérdés ez, hanem azért is, mert viselkedésünk magában rejti a csapdában rekedés vagy a kiszabadulás lehetőségét. Lehet olyan önsorsrontó módon reagálni, hogy saját magunk miatt süllyedünk még mélyebbre. De lehet úgy is fogadni a minket ért bajt vagy csapást, hogy már az első riadalmunk a kiszabadulás lehetőségét készíti elő.

Az év első vasárnapjának igéje magával ragadó, pozitív példát rajzol elénk: mi a titka annak, hogy a bajból megerősödve emelkedjünk ki.

Ézsaiás könyve ebben a szakaszban egy panaszzsoltárt jegyez föl. A konkrét helyzet, amely a panaszt és jajkiáltást okozza, Jeruzsálem elfoglalása a babiloni fogság előtt. Ezt a csapást Izrael népe Isten jogos büntetéseként élte meg. Az egész közösség életveszélyes összeomlásként értékelte az eseményt, amelyre később is mélységes gyásszal emlékezett. Mit tesz Isten népe ebben a súlyos helyzetben, amely érzelmi-erkölcsi összeomlást és a jövő darabokra törését is jelenti? Hitvallást tesz – reális helyzetértékelést ad –, majd jelen időbe helyezi a történelmet.

Kicsoda az Isten? Milyennek ismerjük? Milyennek mutatta magát? Olyan jelzőtömeg szerepel az igében ennek a kérdésnek válaszaként, hogy alig győzzük leírni. Isten hűséges. Dicsérendő tetteket hajt végre. Jótéteményei vannak. Irgalmas és szabadító. Megváltó. Szeretetet és könyörületet mutat. Felkarolja és hordozza népét. Sajátjának tekinti, megszánja őket.

Ezt a hitvallást lehet sok-sok történet, múltbeli esemény alapján megfogalmazni. Mert a hitvallás mindig következmény. Válasz. A hitvallás kikristályosodik. Megtanulhatjuk a kereszténység hitvallásait. Megismerhetjük szűkebb, evangélikus közösségünk hitvallásait, tanulmányozhatjuk őket. De van saját hitvallásunk is. Tudjuk, hogy mi magunk kinek, milyennek ismerjük Istent. Nagy szükségünk van mindegyikre. Mert baj és veszély esetén ez az a talpalatnyi szilárd talaj, ahol megvethetjük a lábunkat. Pont elég ahhoz, hogy amikor biztos pontok süllyednek el körülöttünk, velük ne süllyedjünk mi is.

Mi a reális helyzet? Ha Isten népe visszatekint a múltba, megdöbbentő dolgot lát: Isten olyan közel jött övéihez, hogy a történelem a vele való találkozások története lett. Engedte magát közvetítő nélkül megtapasztalni. A múlt csupa istentapasztalat.

Lenne ennek a közvetlenségnek egy törvényszerű, elengedhetetlen velejárója. Ez pedig a kölcsönösség. Amely a követésben és Isten magasztalásában ölthetne testet. Isten népének válasza azonban természetellenes és érthetetlen. Engedetlenek voltak, és megsértették Isten szent lelkét. Vagyis nem egyszerűen a jóságát, hanem a szentségét. Emiatt látják most Istent olyannak, aki büntet. Akinek eddig megtapasztalt jóságát csak egymásra halmozott jelzők tömegével tudták kifejezni, annak jelenbeli arcát egyetlen szó jellemzi: ellenséges. Ellenségükké vált. Rettenetes tapasztalat.

Az ember olyan, mint a kisgyerek. Saját világának ő maga a közepe, és azt gondolja, őt természetesen mindenki szereti, segíti, dédelgeti és a javát akarja. Megrendítő tapasztalat, ha emberektől mindennek az ellenkezőjét kapjuk. Irigységet, rosszakaratot, háttérbe szorítást. Úgy érezzük, egész eddigi, biztonságos világunk megrendült. Vannak, akik fel se tudják dolgozni ezt a fajta csalódást. Ám ennél sokkal szörnyűbb azt átélni, hogy Isten nem feltétlen elfogadó, oltalmazó, dédelgető Atyánk, hanem hagyja, hogy történjenek velünk szörnyű dolgok is. Ilyenkor kihűl a világ az ember körül. De nem csak kívül, belül is. Elfogy a levegő, és minden ellenünk fordul. Az emberek meg pillanatok alatt eltűnnek mellőlünk. Mintha sose mutattak volna barátságot. Egyedül maradunk.

Mi segíthet ebben a megrendítő tapasztalásban? Bizonyosan támasz a hitvallás, az a talpalatnyi biztos pont. Csakhogy a korrekt, letisztult mondatok nem igazán melegítenek, ha jeges tér vesz körül. A hitvallás csak az elsüllyedésemet akadályozza meg. De több kell. Érzelemre és mozgásra van szükségem.

Megelevenedik a történelem. Jelen időbe kerül minden történés, amelynek alapján Isten népe megfogalmazta hitvallását. Mindazok az események, amelyekből leszűrhették: Isten hűséges és jó, rendíthetetlenül népe mellett áll. Kiszabadítja minden szorult helyzetéből.

Hol van? Hol van? Hol van? – kérdezi háromszor is igénk, a múltból a jelenbe szólítva Istent. Hol van, aki a szolgaságból, a tengerből szabadított ki? Hol van, aki mindig a megfelelő módon lépett közbe, hogy megmeneküljek? Aki olyan tökéletesen cselekedett, hogy a száraz tengerfenéken nem átbotorkáltunk nagy nehezen, hanem szinte repültünk, meg se botlottunk (13. v.). Amikor meg szárazra értünk, olyan biztonságot teremtett bennünk és körülöttünk, hogy megpihentünk, mint mikor este a jószág pihenni tér a völgybe (14. v.).

Ez nem szerencse, nem véletlen! Ez felismerhetően annak a keze, aki irgalmas és nagyon hűséges (7b v.). Őt hívom elő a tegnapból, mert ismerem. Ezért most is őbelé fogok kapaszkodni, és nem hagyom abba a könyörgést, amíg újra olyannak nem mutatja magát, amilyen valójában. Olyan szabadítónak, hogy csak egymásra halmozott jelzőtömeggel tudom leírni. Őt fogom megszólítani a bajban és a bizonytalanságban, ezekkel a szavakkal:

Istenem, aki Jézus Krisztusban közvetlen közelembe léptél, és megmutattad igazi arcodat, maradj számomra szerető Atya, erős Szabadító. Emelj ki abból a mélységből, amelybe süllyedek. Szabadíts ki abból a veszélyből, amely minden sarkon leselkedik rám. Hiszen bizonyítottad: önmagadnál is jobban szeretsz. Légy hát számomra élet és igazság. Ámen.

Szabóné Mátrai Marianna

::Nyomtatható változat::