Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Vannak pillanatok, amikor az ember büszkén megállhat, kihúzhatja magát, csillogó szemmel körbenézhet, és legszívesebben mindenkinek elharsogná: „Igen, én is evangélikus vagyok!” Ilyen pillanat jött el a Millenáris Teátrumban december 27-én este, amikor egyházunk világi és egyházi vezetői átnyújtották a negyvenéves Kaláka együttesnek a Prónay Sándor-díjat. Azokban a megható percekben az óriási csarnok templommá válhatott, a tömött sorokban figyelő és tapsoló színes közönség pedig gyülekezetté. Így hallgathattuk együtt Prőhle Gergely szavait az Úristen által alaposan „felhasznált” Kalákáról: amikor ők zenélnek, „láthatóvá válik a mosoly, célba ér az örömhír, s mindnyájan mint élő kövek épülhetünk egy házzá”.

Magára a születésnapi koncertre nagy titokban készültek a szervezők, és az ünnepelt együttes talán valóban végig úgy tudta, hogy egy jótékonysági koncerten fognak ők maguk is valamit játszani sok más „komoly” könnyűzenésszel, akik szintén örömmel zenésítenek meg verseket. Csak a helyszínen derült ki számukra, hogy itt most ők lesznek az ünnepeltek, Lackfi János műsorvezető szavaival élve: bármit tehetnek, csak nem zenélhetnek, és arra vannak ítélve, hogy végighallgassanak sok-sok előadót, akik mind az ő zeneszámaikat fogják előadni – saját stílusukban persze.

A négy „nagy öreg” csodálkozva és meghatódva ült a dísztribünön, és hallgatta végig saját jól ismert dallamaikat a legkülönbözőbb előadásmódban és hangszerelésben: volt ott techno, dobgép, cimbalom, szaxofon, nagyhangzás dobszerkóval és kishangzás gyerekhanggal (ez utóbbi saját gyerekeik és unokáik előadásában).

Ebbe az ünneplős hangulatba nagyszerűen illet bele az egyházunk által világiaknak alapított, évente egyszer odaítélhető Prónay Sándor-díj átadása. Hogyan jött az ötlet, hogy éppen itt, egy „világi” alkalmon lepjék meg az együttest? Zászkaliczky Zsuzsanna, a díj zsűrijének titkára válaszol: – Gryllusék már tudták, hogy ők kapták meg a díjat, és volt is mindenféle ötletük, hogy mikor adhatnánk át. Mi viszont már rég kitaláltuk, hogy ez a meglepetéskoncert lesz a legmegfelelőbb alkalom, mivel reménység szerint bensőséges, személyes lesz a hangulat, azonban mégis lesz elég széles közönség is hozzá. Fontos volt, hogy egyszerre valósuljon meg a két irány: a „világ” is lássa, hogy az evangélikus egyház számon tartja a Kalákát, és elismeri munkásságát, melyet egyházunkért (is) tett; de ne vesszen el az a személyes kapcsolat, ami akkor indult, amikor a Gryllus gyerekeket először hozták el szüleik a Deák téri templomba. Nagy izgalom volt, hogy sikerül-e a titkot végig tartani, és utólag – látva a valódi meghatottságot a zenészek és a hallgatóság arcán – úgy érzem, jól döntöttünk, mikor ezt a keretet választottuk, kilépve ezzel a világ elé.

A nagy tervhez azonban hiányzott még valami. Ilyen együttesek sorába, mint a Republic, a Quimby, a Rackajam, nem könnyű csak úgy „beállni” egy Prónay-díjjal, azt fel is kellett vezetni. Innen jött az ötlet, hogy az úgynevezett felvezető zenekar legyen a Deák Téri Evangélikus Gimnázium énekkara (lásd fenti képünket), amely három kis karácsonyi nótát adott elő, természetesen kórus- és hangszeres feldolgozásban. Bence Gábor karvezető, eleget téve a felkérésnek, átkomponálta a jól ismert dallamokat komolyabb kórusművekké, megtartva azonban a könnyed, pörgős hangzást:

– Megtetszett az ötlet, és rögtön tudtam, hogy karácsonyi darabokhoz fogok nyúlni, mert azok a hagyományos iskolai adventi koncertünkön is elhangozhatnak majd. Az ősbemutató tehát ott volt, ennek ellenére persze izgultunk rendesen, hiszen sem én, sem a kórus nincsen hozzászokva az ilyen léptékű rendezvényekhez. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a fejünk fölött hatalmas méretben ki voltunk vetítve. Nem volt mindegy hát, hogy ott feszült és izgulós arcok vagy jókedvű, énekelni valóban szerető fiatalok látszanak – mondta Bence Gábor, és készséggel szolgált további információkkal is.

– A három karácsonyi dallamot az 1986-ban kiadott, Szabad-e bejönni ide betlehemmel? című kazettán hallhattuk először, ami a Kaláka talán legismertebb kiadványa. Ezen egyrészt különböző népek dalait játsszák, másrészt az akkor még csak néhány éve megjelent új Evangélikus énekeskönyv karácsonyi koráljait éneklik. Ez óriási misszió volt a szocializmus éveiben, hiszen a „Krisztus Urunknak áldott születésén” vagy a „Hadd zengjen énekszó” és sok más karácsonyi ének így kilépett a templom falai közül, és egy egész nemzedék karácsonyi kincsévé vált. Még a diákjaim is – akik pedig már a kilencvenes évek végén voltak kisgyerekek – szinte mind jól ismerték a kazetta – ma már CD – énekeit.

A Kaláka hangszerelésének két jellegzetessége van: egyrészt ritmikailag meg vannak bolondítva a dalok, nem lehet őket dobgéppel kísérni. Másrészt viszont alapvetően és boldogítóan énekelhetők az énekeik – ellentétben a mai könnyűzene zömével. A kihívást éppen a kalákai jellegzetesség jelentette: a feldolgozásra kiválasztott három vidám népdalnál meg kell tartanom a változatos ritmust és az énekelhetőséget egyaránt, úgy, hogy közben háromszólamúvá és hangszeressé teszem, és persze olyan darabokat kell írnom, amelyet egy gimnáziumi amatőr kórus is meg tud tanulni.

December 27-én este valóban büszkék lehettünk: a Kalákára, a zenekultúránkra, egyházunkra!

Ittzés Szilvia

::Nyomtatható változat::