Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 05
- Isten szemében kedves kövekről
A vasárnap igéje
HETVENED VASÁRNAPJA – 1PT 2,1–5
Hozzászólás a cikkhez
Isten szemében kedves kövekről
Az első, ami megragadja az igehallgatót, a textus képi világa. Mindenki előtt ismert, sőt mindenki által átélt kis mozzanatok egymásutánja. Első hallásra is érthető. Azonnal rögzül, hogy azután a szavakba rejtett tartalom, a tanítás, amit a kép hordoz, kristálytisztán kerüljön elénk.
Péter első levelének főszövege feltehetően keresztelési igehirdetés. Különösen nagy gonddal, szeretettel, empátiával bátorítja a keresztelendőt új élete első napján, s az örvendező, befogadó közösséget is erősíti. Két képet alkalmaz. Az egyik minden ember közös élménye, a csecsemőlét. A másik, az építkezés átvitt értelemben használt képe, megint csak hétköznapi egyszerűsége folytán megragadó.
Első vers: Aki először találkozik az evangéliummal mint frissen megtért tanítvány, de az is, aki életét már régóta az Úrnak adta, életének egyik legfontosabb területén mutat észrevehető változást. Leveti magáról – mint régi, rossz ruhát – a gonoszság, álnokság, irigység, képmutatás gúnyáját. Többé már nem úgy ismerszik meg, mint rossznyelvű, goromba, bajkeverő ember. A levetett „régi ruhát” soha többé nem szabad felvennie. A keresztségben, amikor Krisztussal egybeforr az élete (Kol 3,8–9;12kk), „új ruhát” kap (Gal 3,27; Ef 4,22). Nem az már, aki korábban volt. Pál apostollal együtt vallja: „…többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem.” (Gal 2,20) Ez a változás nem emberi elhatározás eredménye, hanem a hit ajándéka. Nincs is vele dicsekednivalónk, mert nem a mi jóságunk bizonyítéka, hanem a ránk áradó nagy kegyelemé.
Ráadásul az egyszer már levetett rossz makacsul ragaszkodik hozzánk. A bűn ellen életünk minden napján vívnunk kell harcunkat, s minden nap kérnünk kell Isten bocsánatát, elfogadva a szentségekben (a keresztségben, amely egyszeri, s az úrvacsorában, amelyet bármikor kérhetünk) adott feloldozást, kérve az erőt, hogy ne adjuk fel, ne bukjunk el, hogy méltó tanúi, hírvivői lehessünk az Úrnak.
Második vers: A tej a csecsemőnek az élet, a növekedés záloga. Ha nem kapja meg, elsorvad, meghal. Legyen a tej igazi, valódi, „hamisítatlan”, hiszen az ártalmas elemekből turmixolt ital halált okoz. A hamis tanítás, a hamis „lelki tej” lélekben elsorvaszt, és végül kárhozatra visz. És mi mégis újra meg újra megkívánjuk az édes, látszatra kívánatos, ám hamis, ártó tejet is, amelyet a világ kínál… Kívánjátok a hamisítatlant, azon növekedjetek! – mondja az apostol. Mert újszülött hitetek törékeny. De azok is csak az igaz tejből, Isten igéjéből táplálkozhatnak, akik már „cseperednek” hitükben, s ifjúvá érnek – mert megújulásra mindenkinek minden napon szüksége van.
Ma minden relatív, labilis, változékony. Az értékrend felborult. Hol találok kapaszkodót? Az ige ezt adja. Megmutatja, ki az Isten, ki az ember. Mi a törvény, mi a bűn. S megmutatja, milyen mérhetetlenül nagy a kegyelem, a Krisztus, az evangélium. Ha nem ebből táplálkozom, mivé leszek? Elbizakodik, Istennek lassan hátat fordít, majd eltávolodik, és végül elvész az, aki nem ezt a tejet szomjazza, issza, aki nem a Szentlélek által újjászült gyermeke Istennek. Az élet rendje: születés, növekedés, gyarapodás. Feltétele: megfelelő táplálék mindennap. Isten a gyermekeiről tiszta és jó táplálékkal gondoskodik.
Harmadik vers: Isten jóságáról írtak már himnuszokat, festettek freskókat, alkottak zeneműveket. Az ember, akit Isten magához ölelt, keresztségében gyermekévé fogadott, befészkelheti magát az Atya karjai közé, ahol szeretet, gyengédség, meghittség van. Ezt átélhetjük, és ha ízelítőt kaptunk belőle, már sugározhatjuk is tovább. Mint egyén s mint közösség, az ő gyermekeinek gyülekezete. Magához vonz az Isten (Jn 12,32). Ez a jóság nem kivételez, nem válogat. Meg nem érdemelt, meghökkentő!
Negyedik–ötödik vers: Az építkezés elvont képe azt mutatja meg, hogy mi végre növekszünk, gyarapszunk: közösséggé kell épülnünk, ahol feladatunk, szolgálatunk teszi teljessé azt az örömet, amelyet naponként megélünk a Jézusból táplálkozó hitben. Egymás hitébe belesimulva, belekapcsolódva, őt együtt dicsérve, együtt leszünk igazán teljesek. Templomot mindenki látott már. A legszebb köve, íve, csipkéje, boltozata – bármilyen kidolgozott is – önmagában csak rész. De eggyé épülve: lenyűgöző katedrális. Vágyom is rá, hogy része legyek, s boldoggá tesz, hogy az én helyem senki mással be nem tölthető! Az a hely ott „éppen olyan formájú, méretű”, mint én. Hogy ennek felismerése hálával és csodálattal kell, hogy eltöltsön – bizony, ezt jól érezzük.
A lelki építkezés alapja, sarokköve Jézus (Zsolt 118,22–23; Mk 12,10). Nélküle széthullana a templom. Széthullana az ember. A közösség. Élő Úr tartja és élteti egyházát kétezer éve. Ő tartja meg életünket, amíg napjaink telnek. Ő élteti közösségeinket. Támadjon bármilyen külső veszély, üldözés – nem hullik szét, mert a sarokkő maga Krisztus. Mi, kövecskék, gyengék és kikezdhetők, szétgurulnánk, de ő megtart. Szilárd. Ma, tegnap, holnap ugyanaz.
Ahol ő van, ott vagyunk otthon. Ott a mi lelki házunk. Ott biztonságban vagyunk. Egymással összeépülve, rá mint alapra helyezve életünket. Mélyen, rejtve, ott az alap, s ami ráépült, róla prédikál. A lelki ház építőkövei tehát az igét, az alapot hirdetik. Ez a szent, egyetemes, a keresztségben nyert és mindenkire egyaránt érvényes papság, amely nem teológiai oklevél birtokában kapott kiváltság. Ez mindannyiunkat arra kötelez, hogy szavainkkal és tetteinkkel hirdessük Isten jóságát.
A pap az Ószövetségben áldozatot mutatott be. Krisztus áldozata, életének odaadása után nincs már szükség engesztelő áldozatra. A kiengesztelődés megtörtént. De lelki áldozatra szükség van. Isten „irgalmasságot akar, nem áldozatot” – ezt csak életünk teljes odaadásával tudjuk teljesíteni. Szeretetünk Isten iránt az emberek felé mozduló tevékeny szeretetben mutatkozhat meg. Ez az, ami kedves Isten előtt.
De nagy felelősség is, mert sokan a mi szavaink és tetteink alapján formálnak véleményt az egyházról, a keresztényekről. Ha csak magunkban építkeznénk, reménytelen vállalkozás lenne. A sarokkő, a Krisztus azonban győztes, élő Úr. Ezért van értelme, távlata, jövője „lelki áldozatainknak”.
Kőháti Dóra
::Nyomtatható változat::
|