A vasárnap igéje

HET­VE­NED VA­SÁR­NAP­JA – 1PT 2,1–5

Hozzászólás a cikkhez

Az el­ső, ami meg­ra­gad­ja az ige­hall­ga­tót, a tex­tus ké­pi vi­lá­ga. Min­den­ki előtt is­mert, sőt min­den­ki ál­tal át­élt kis moz­za­na­tok egy­más­után­ja. El­ső hal­lás­ra is ért­he­tő. Azon­nal rög­zül, hogy az­után a sza­vak­ba rej­tett tar­ta­lom, a ta­ní­tás, amit a kép hor­doz, kris­tály­tisz­tán ke­rül­jön elénk.

Pé­ter el­ső le­ve­lé­nek fő­szö­ve­ge fel­te­he­tő­en ke­resz­te­lé­si ige­hir­de­tés. Kü­lö­nö­sen nagy gond­dal, sze­re­tet­tel, em­pá­ti­á­val bá­to­rít­ja a ke­resz­te­len­dőt új éle­te el­ső nap­ján, s az ör­ven­de­ző, be­fo­ga­dó kö­zös­sé­get is erő­sí­ti. Két ké­pet al­kal­maz. Az egyik min­den em­ber kö­zös él­mé­nye, a cse­cse­mő­lét. A má­sik, az épít­ke­zés át­vitt ér­te­lem­ben hasz­nált ké­pe, megint csak hét­köz­na­pi egy­sze­rű­sé­ge foly­tán meg­ra­ga­dó.

El­ső vers: Aki elő­ször ta­lál­ko­zik az evan­gé­li­um­mal mint fris­sen meg­tért ta­nít­vány, de az is, aki éle­tét már rég­óta az Úr­nak ad­ta, éle­té­nek egyik leg­fon­to­sabb te­rü­le­tén mu­tat ész­re­ve­he­tő vál­to­zást. Le­ve­ti ma­gá­ról – mint ré­gi, rossz ru­hát – a go­nosz­ság, ál­nok­ság, irigy­ség, kép­mu­ta­tás gú­nyá­ját. Töb­bé már nem úgy is­mer­szik meg, mint rossz­nyel­vű, go­rom­ba, baj­ke­ve­rő em­ber. A le­ve­tett „ré­gi ru­hát” so­ha töb­bé nem sza­bad fel­ven­nie. A ke­reszt­ség­ben, ami­kor Krisz­tus­sal egy­be­forr az éle­te (Kol 3,8–9;12kk), „új ru­hát” kap (Gal 3,27; Ef 4,22). Nem az már, aki ko­ráb­ban volt. Pál apos­tol­lal együtt vall­ja: „…töb­bé te­hát nem én élek, ha­nem Krisz­tus él ben­nem.” (Gal 2,20) Ez a vál­to­zás nem em­be­ri el­ha­tá­ro­zás ered­mé­nye, ha­nem a hit aján­dé­ka. Nincs is ve­le di­cse­ked­ni­va­lónk, mert nem a mi jó­sá­gunk bi­zo­nyí­té­ka, ha­nem a ránk ára­dó nagy ke­gye­le­mé.

Rá­adá­sul az egy­szer már le­ve­tett rossz ma­ka­csul ra­gasz­ko­dik hoz­zánk. A bűn el­len éle­tünk min­den nap­ján vív­nunk kell har­cun­kat, s min­den nap kér­nünk kell Is­ten bo­csá­na­tát, el­fo­gad­va a szent­sé­gek­ben (a ke­reszt­ség­ben, amely egy­sze­ri, s az úr­va­cso­rá­ban, ame­lyet bár­mi­kor kér­he­tünk) adott fel­ol­do­zást, kér­ve az erőt, hogy ne ad­juk fel, ne buk­junk el, hogy mél­tó ta­núi, hír­vi­vői le­hes­sünk az Úr­nak.

Má­so­dik vers: A tej a cse­cse­mő­nek az élet, a nö­ve­ke­dés zá­lo­ga. Ha nem kap­ja meg, el­sor­vad, meg­hal. Le­gyen a tej iga­zi, va­ló­di, „ha­mi­sí­tat­lan”, hi­szen az ár­tal­mas ele­mek­ből tur­mi­xolt ital ha­lált okoz. A ha­mis ta­ní­tás, a ha­mis „lel­ki tej” lé­lek­ben el­sor­vaszt, és vé­gül kár­ho­zat­ra visz. És mi még­is új­ra meg új­ra meg­kí­ván­juk az édes, lát­szat­ra kí­vá­na­tos, ám ha­mis, ár­tó te­jet is, ame­lyet a vi­lág kí­nál… Kí­ván­já­tok a ha­mi­sí­tat­lant, azon nö­ve­ked­je­tek! – mond­ja az apos­tol. Mert új­szü­lött hi­te­tek tö­ré­keny. De azok is csak az igaz tej­ből, Is­ten igé­jé­ből táp­lál­koz­hat­nak, akik már „cse­pe­red­nek” hi­tük­ben, s if­jú­vá ér­nek – mert meg­úju­lás­ra min­den­ki­nek min­den na­pon szük­sé­ge van.

Ma min­den re­la­tív, la­bi­lis, vál­to­zé­kony. Az ér­ték­ren­d fel­bo­rul­t. Hol ta­lá­lok ka­pasz­ko­dót? Az ige ezt ad­ja. Meg­mu­tat­ja, ki az Is­ten, ki az em­ber. Mi a tör­vény, mi a bűn. S meg­mu­tat­ja, mi­lyen mér­he­tet­le­nül nagy a ke­gye­lem, a Krisz­tus, az evan­gé­li­um. Ha nem eb­ből táp­lál­ko­zom, mi­vé le­szek? El­bi­za­ko­dik, Is­ten­nek las­san há­tat for­dít, majd el­tá­vo­lo­dik, és vé­gül el­vész az, aki nem ezt a te­jet szom­jaz­za, issza, aki nem a Szent­lé­lek ál­tal új­já­szült gyer­me­ke Is­ten­nek. Az élet rend­je: szü­le­tés, nö­ve­ke­dés, gya­ra­po­dás. Fel­té­te­le: meg­fe­le­lő táp­lá­lék min­den­nap. Is­ten a gyer­me­ke­i­ről tisz­ta és jó táp­lá­lék­kal gon­dos­ko­dik.

Har­ma­dik vers: Is­ten jó­sá­gá­ról ír­tak már him­nu­szo­kat, fes­tet­tek fres­kó­kat, alkottak ze­ne­mű­ve­ket. Az em­ber, akit Is­ten ma­gá­hoz ölelt, ke­reszt­sé­gé­ben gyer­me­ké­vé fo­ga­dott, be­fész­kel­he­ti ma­gát az Atya kar­jai kö­zé, ahol sze­re­tet, gyen­géd­ség, meg­hitt­ség van. Ezt át­él­het­jük, és ha íze­lí­tőt kap­tunk be­lő­le, már su­gá­roz­hat­juk is to­vább. Mint egyén s mint kö­zös­ség, az ő gyer­me­ke­i­nek gyü­le­ke­ze­te. Ma­gá­hoz vonz az Is­ten (Jn 12,32). Ez a jó­ság nem ki­vé­te­lez, nem vá­lo­gat. Meg nem ér­de­melt, meg­hök­ken­tő!

Ne­gye­dik–ötö­dik vers: Az épít­ke­zés el­vont ké­pe azt mu­tat­ja meg, hogy mi vég­re nö­vek­szünk, gya­rap­szunk: kö­zös­ség­gé kell épül­nünk, ahol fel­ada­tunk, szol­gá­la­tunk te­szi tel­jes­sé azt az örö­met, ame­lyet na­pon­ként meg­élünk a Jé­zus­ból táp­lál­ko­zó hit­ben. Egy­más hi­té­be be­le­si­mul­va, be­le­kap­cso­lód­va, őt együtt di­csér­ve, együtt le­szünk iga­zán tel­je­sek. Temp­lo­mot min­den­ki lá­tott már. A leg­szebb kö­ve, íve, csip­ké­je, bol­to­za­ta – bár­mi­lyen ki­dol­go­zott is – ön­ma­gá­ban csak rész. De eggyé épül­ve: le­nyű­gö­ző ka­ted­rá­lis. Vá­gyom is rá, hogy ré­sze le­gyek, s bol­dog­gá tesz, hogy az én he­lyem sen­ki más­sal be nem tölt­he­tő! Az a hely ott „ép­pen olyan for­má­jú, mé­re­tű”, mint én. Hogy en­nek fel­is­me­ré­se há­lá­val és cso­dá­lat­tal kell, hogy el­tölt­sön – bi­zony, ezt jól érez­zük.

A lel­ki épít­ke­zés alap­ja, sa­rok­kö­ve Jé­zus (Zsolt 118,22–23; Mk 12,10). Nél­kü­le szét­hul­la­na a temp­lom. Szét­hul­la­na az em­ber. A kö­zös­ség. Élő Úr tart­ja és él­te­ti egy­há­zát két­ezer éve. Ő tart­ja meg éle­tün­ket, amíg nap­ja­ink tel­nek. Ő él­te­ti kö­zös­sé­ge­in­ket. Tá­mad­jon bár­mi­lyen kül­ső ve­szély, ül­dö­zés – nem hul­lik szét, mert a sa­rok­kő ma­ga Krisz­tus. Mi, kö­vecs­kék, gyen­gék és ki­kezd­he­tők, szét­gu­rul­nánk, de ő meg­tart. Szi­lárd. Ma, teg­nap, hol­nap ugyan­az.

Ahol ő van, ott va­gyunk ott­hon. Ott a mi lel­ki há­zunk. Ott biz­ton­ság­ban va­gyunk. Egy­más­sal össze­épül­ve, rá mint alap­ra he­lyez­ve éle­tün­ket. Mé­lyen, rejt­ve, ott az alap, s ami rá­épült, ró­la pré­di­kál. A lel­ki ház épí­tő­kö­vei te­hát az igét, az ala­pot hir­de­tik. Ez a szent, egye­te­mes, a ke­reszt­ség­ben nyert és min­den­ki­re egy­aránt ér­vé­nyes pap­ság, amely nem teo­ló­gi­ai ok­le­vél bir­to­ká­ban ka­pott ki­vált­ság. Ez mind­annyi­un­kat ar­ra kö­te­lez, hogy sza­va­ink­kal és tet­te­ink­kel hir­des­sük Is­ten jó­sá­gát.

A pap az Ószö­vet­ség­ben ál­do­za­tot mu­ta­tott be. Krisz­tus ál­do­za­ta, éle­tének oda­adá­sa után nincs már szük­ség en­gesz­te­lő ál­do­zat­ra. A ki­en­gesz­te­lő­dés meg­tör­tént. De lel­ki ál­do­zat­ra szük­ség van. Is­ten „ir­gal­mas­sá­got akar, nem ál­do­za­tot” – ezt csak éle­tünk tel­jes oda­adá­sá­val tud­juk tel­je­sí­te­ni. Sze­re­te­tünk Is­ten iránt az em­be­rek fe­lé moz­du­ló te­vé­keny sze­re­tet­ben mu­tat­koz­hat meg. Ez az, ami ked­ves Is­ten előtt.

De nagy fe­le­lős­ség is, mert so­kan a mi sza­va­ink és tet­te­ink alap­ján for­mál­nak vé­le­ményt az egy­ház­ról, a ke­resz­té­nyek­ről. Ha csak ma­gunk­ban épít­kez­nénk, re­mény­te­len vál­lal­ko­zás len­ne. A sa­rok­kő, a Krisz­tus azon­ban győz­tes, élő Úr. Ezért van ér­tel­me, táv­la­ta, jö­vő­je „lel­ki ál­do­za­ta­ink­nak”.

Kő­há­ti Dó­ra

::Nyomtatható változat::