Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Hit ál­tal ért­jük meg, hogy a vi­lá­go­kat Is­ten sza­va al­kot­ta, úgy­hogy a nem lát­ha­tók­ból állt elő a lát­ha­tó. Zsid 11,3 (Zsolt 33,6; Mt 20,1–16; Jer 9, 22–23) Há­rom, ket­tő, egy… A nagy vissza­szám­lá­lás ide­je ez az egy­há­zi esz­ten­dő­ben böjt előtt há­rom va­sár­na­pon át. Ne­künk, akik ta­nít­vá­nya­i­ként ve­le in­du­lunk, elő­ször is „el­bi­za­ko­dott­ság­ból oda­adó is­ten­tisz­te­let­re” kell meg­tér­nünk. Eb­ben se­gí­te­nek min­ket az e he­ti ige­ver­sek. A mai az­zal szem­be­sít, hogy egye­dül Is­ten – mint a lé­te­zés for­rá­sa – ké­pes sem­mi­ből lét­re­hoz­ni va­la­mit, ezért vég­ső so­ron min­den lé­te­ző tel­jes füg­gés­ben van tő­le. Ami­kor mi, em­be­rek al­ko­tunk, va­ló­já­ban csak a tő­le köl­csön­ka­pott va­la­mi­ből ho­zunk lét­re más­va­la­mit. Ez szá­munk­ra – kor­lá­tolt em­be­ri tu­dat­tal – fel­fog­ha­tat­lan, de hit­tel meg­ra­gad­ha­tó.

Hét­fő

Volt ott egy em­ber, aki har­minc­nyolc éve szen­ve­dett be­teg­sé­gé­ben. Jé­zus azt mond­ta ne­ki: „Kelj fel, vedd az ágya­dat és járj!” És azon­nal egész­sé­ges lett ez az em­ber, fel­vet­te az ágyát, és járt. Jn 5,5.8–9a (Zsolt 30,2a; Lk 19,1–10; 5Móz 9,1–6) Egy fél em­ber­élet, 13 879 nyo­mo­rult nap, 333 096 ván­szor­gó óra, 19 985 760 kí­nos perc. Mennyi pró­bál­ko­zást rejt 38 év szen­ve­dé­se! Ki tud­ja, mi min­dent meg­pró­bált már ez az em­ber is, hogy vég­re sza­ba­dul­has­son a fo­gya­ték fog­sá­gá­ból, hogy ne kell­jen má­sok­ra szo­ru­ló ki­szol­gál­ta­tott­sá­gá­ban szé­gyen­kez­nie! Most is itt fek­szik a gyó­gyu­lás re­mélt for­rá­sá­nál. Hány­szor va­gyunk mi is így: el­me­gyünk a hé­vi­zek­hez, mert az or­vos is aján­lot­ta, és re­mél­jük, hogy hasz­nál majd a fe­lü­le­ti ke­ze­lés! Jé­zus jön és kér­dez, a nyo­mo­rult em­ber pe­dig csak egy kis kül­ső se­gít­ség­re szá­mí­ta­na: „…nincs em­be­rem, aki be­emel­jen a me­den­cé­be…” Mi­kor ért­jük meg vég­re, hogy ne­künk nem egy kis tes­ti job­bu­lás kel­le­ne, nem né­hány bol­dog év­re van va­ló­já­ban szük­sé­günk, ha­nem ar­ra, hogy a sza­ba­dí­tó Úr kéz­be ve­gyen, és kí­vül-be­lül új­já­te­remt­sen!

Kedd

Pi­lá­tus így szólt a zsi­dók­hoz: „Íme, a ti ki­rá­lyo­tok!” Azok pe­dig fel­ki­ál­tot­tak: „Vidd el, vidd el, fe­szítsd meg!” Jn 19,14–15 (Zak 12,10; Zsid 12,12–17; 5Móz 9,7–21) Ami­kor a zsi­dók meg­ta­gad­ták, hogy Jé­zus a ki­rá­lyuk, sőt a fő­pa­pok azt ál­lí­tot­ták, hogy nincs ki­rá­lyuk, csak csá­szá­ruk, va­ló­já­ban sa­ját ha­gyo­má­nyos hit­val­lá­su­kat ad­ták fel Is­ten ki­rály­sá­gá­ról, és árul­ták el a re­mény­sé­get a meg­ígért Mes­si­ás­ban. Is­ten min­den ígé­re­tét el­dob­ták föld­höz­ra­gadt ér­de­ke­ik ér­vé­nye­sü­lé­sé­ért, em­be­ri cél­ja­i­kért. Hány­szor te­szünk mi is így, s le­szünk lát­vá­nyo­san vagy csak tit­kon, bent a szí­vünk­ben hi­te­ha­gyók és hit­ta­ga­dók ké­nye­lem­ből vagy fé­le­lem­ből. Ért­he­tet­len ke­gye­lem, hogy a meg­fe­szít­te­tést ép­pen az az Is­ten vál­lal­ja he­lyet­tünk, akit le­köp­ve meg­ta­gad­tunk.

Szer­da

Hol van­nak is­te­ne­id, ame­lye­ket csi­nál­tál? Kel­je­nek föl, se­gít­se­nek raj­tad ba­jod­ban, ha tud­nak! Jer 2,28 (1Jn 5,20; Mt 10,40–42; 5Móz 9,22–29) Se­gíts ma­ga­don, és az Is­ten is meg­se­gít! – tart­ja a mon­dás. Ez azt su­gall­ja, mint­ha a lé­nye­ges az len­ne, mi mit te­szünk, mi mit tu­dunk ten­ni a baj­ban. Lát­szó­lag ez mű­kö­dik is. Aki azon­ban meg­is­me­ri a va­ló­di Is­tent, az tud­ja, hogy a sor­rend tu­laj­don­kép­pen for­dí­tott: csak ha előbb ő se­gít, ak­kor tu­dunk ta­lán mi is se­gí­te­ni va­la­mit. Mert az iga­zi nagy ba­jo­kat mi ma­gunk kép­te­le­nek va­gyunk or­vo­sol­ni. Há­la min­den mély krí­zi­sért, ami­kor rá­éb­red­he­tünk er­re!

Csü­tör­tök

Meg­bün­tet­lek ti­te­ket, aho­gyan meg­ér­dem­li­tek – így szól az Úr. Jer 21,14 (Gal 6,9; 1Kor 3/1–3/; 5Móz 10,1–9) Mi­cso­da?!? Mi min­dig is azt hit­tük, hogy mi for­mál­hat­juk Is­tent a sa­ját igé­nye­ink­nek meg­fe­le­lő­en. Bün­te­tő Is­ten nem szim­pa­ti­kus. Ő még­is szólt egy­kor Jeremiás által a ki­rá­lyi ház­hoz: hi­á­ba a ter­mé­sze­tes vé­de­lem, a ha­tal­mi elő­jo­gok, sem­mi sem vé­di őket ak­kor, ha Is­ten szá­mon ké­ri, hogy mit cse­le­ked­tek ezek ál­tal. Ta­lán mi is sze­ret­nénk – hoz­zájuk hasonlóan – ran­got, hír­ne­vet fe­le­lős­ség nél­kül, de ezek csak együtt jár­nak. Aho­gyan a ki­rá­lyi ház tag­jai szá­má­ra is el­jött a szám­adás ide­je, előbb-utóbb el­ér­ke­zik a mi éle­tünk­ben is, bár­mi­lyen sze­líd is­ten­kép­pel nyug­tat­gat­juk is lel­ki­is­me­re­tün­ket.

Pén­tek

Pál ír­ja: Mind­nyá­jan Is­ten fi­ai vagy­tok a Krisz­tus Jé­zus­ban va­ló hit ál­tal. Gal 3,26 (Zsolt 22,11; Jn 2,13–22; 5Móz 10,10–22) Az anya­méh­ben Is­ten for­mált ben­nün­ket is­ten­ként. Meg­szü­let­ve és fel­nö­ve­ked­ve a leg­na­gyobb em­be­ri fel­is­me­ré­sünk az le­het, ha Is­tent fo­gad­juk el is­ten­nek. Ez azon­ban az üd­vös­ség­hez ke­vés: a te­remt­mény szá­má­ra ugyan­is nincs örök­ség. De ő ko­mo­lyabb kap­cso­lat­ra vá­gyik ve­lünk, Krisz­tus­ban Atyánk le­het az Is­ten. Bár­mi­lyen ren­dű, ran­gú, ké­pes­sé­gű és mi­nő­sé­gű föl­di és tes­ti apát tud­ha­tunk ma­gun­ké­nak, Is­ten apánk­ká kész len­ni, és gyer­me­ké­vé kész fo­gad­ni. Így le­het Krisz­tus­ban mi­énk az örök­ség is, mely össze­ha­son­lít­ha­tat­lan az­zal, amit egy föl­di apa hagy­hat ránk.

Szom­bat

Pál ír­ja: Akik Krisz­tus­ba ke­resz­tel­ked­te­tek meg, Krisz­tust öl­töt­té­tek ma­ga­tok­ra. Gal 3,27 (Ézs 61,10; 1Kor 1,26–31; 5Móz 11,1–12) Mu­tasd meg a ru­hád, és meg­mon­dom, hogy ki vagy! Bár nem a ru­ha te­szi az em­bert, meg­fe­le­lő öl­tö­zék nél­kül még Ha­mu­pi­pő­ke sem me­het a bál­ba. Az új te­rem­tés­ben meg­ígért föld­re pe­dig csak egy öl­tö­zet ad be­lé­pé­si jo­got: Krisz­tus. Egye­dül ő az a ru­ha, aki nem­csak kül­ső­leg ta­kar­ja el az eset­le­ges fo­gya­té­kos­sá­go­kat, de azt, aki ma­gá­ra öl­ti, be­lül­ről is át­for­mál­ja.

Győ­ri Ta­más Jó­zsef

::Nyomtatható változat::