Egyházunk egy-két hete

Hozzászólás a cikkhez

Bár csak kel­lék volt a ke­reszt és a tö­vis­ko­ro­na, még­is meg­ren­dí­tő­en ele­ve­ne­dett meg se­gít­sé­gük­kel a leg­na­gyobb öröm­üze­net azon a ti­zen­hat hely­szí­nen, ahol a gyü­le­ke­ze­tek tag­jai és más ér­dek­lő­dők meg­te­kint­het­ték az idei teo­ló­gus-pas­sió­já­té­kot. Több év­ti­ze­des ha­gyo­mány, hogy a har­mad­éves teo­ló­gi­ai hall­ga­tók – nagy­já­ból ép­pen ta­nul­má­nya­ik fe­lé­nél – a nagy­he­ti idő­szak­ban fel­ke­re­ked­nek, és egy ál­ta­luk ké­szí­tett pas­sió­já­ték­kal lá­to­gat­nak el egy­há­zunk va­la­mely vi­dé­ké­nek gyü­le­ke­ze­te­i­be. Idén a vá­lasz­tás a So­mogy-Za­lai Egy­ház­me­gye te­rü­le­té­re esett, így az év­fo­lyam ti­zen­két tag­ja Sió­fok­tól Nagy­ka­ni­zsá­ig be­jár­ta a Dél-Du­nán­túlt.

A pas­sió­kör­út­ra va­ló kö­zös ké­szü­lés és az együtt vég­zett szol­gá­lat az egyik leg­meg­ha­tá­ro­zóbb kö­zös­ség­for­má­ló él­mény egy teo­ló­gus éle­té­ben. Az át­élt ta­lál­ko­zá­sok és ka­lan­dok azt sej­te­tik, ez igaz lesz az idei év­fo­lyam­ra is. De hogy mi­ként te­kin­te­nek vissza ezek­re a na­pok­ra, és ho­gyan érez­ték ma­gu­kat a szen­ve­dés­tör­té­net ka­rak­te­re­i­nek bő­ré­ben, ar­ról vall­ja­nak ma­guk a sze­rep­lők!

Fin­tor Ta­más – Ta­más

A pas­sió­já­ték­ban több sze­rep­lőt is ala­kí­tot­tam. Vol­tam ta­nít­vány (Ta­más), és vol­tam ka­to­na is. Fél­re­ért­ve sza­va­it oda­nyúj­tot­tam Jé­zus­nak két kar­dot, el­alud­tam, ami­kor ő imád­ság­ra buz­dí­tott. De mi­lyen nagy­sze­rű, ha a gyen­ge, al­kal­mat­lan ta­nít­vá­nyo­kon ke­resz­tül még­is meg­lát­hat­ják má­sok az Urat. Ez a re­mény­sé­gem, hogy az eset­le­ges hi­á­nyos­sá­ga­im, gyen­ge­sé­ge­im el­le­né­re is meg­mu­tat­koz­ha­tott eze­ken az elő­adá­so­kon ke­resz­tül is az Úr sze­re­te­te.

Ka­to­na­ként os­to­roz­ni és ke­reszt­re fe­szí­te­ni Jé­zust… Így egy ki­csit még kö­ze­lebb ke­rült hoz­zám az a tu­dat, hogy igen, én­mi­at­tam és énér­tem (is) tör­tént…

Pab­lé­nyi Lász­ló – Ba­rabb­ás

A sze­re­pet igye­kez­tem ki­csit más­ként be­ál­lí­ta­ni, mint ahogy az meg­szo­kott. Ko­runk egyik prob­lé­má­ját sze­ret­tem vol­na ve­le ki­dom­bo­rí­ta­ni: a hi­á­ba­va­ló küz­del­met egy jobb vi­lá­gért – gaz­da­sá­gi, nem­ze­ti cso­dá­ra vár­va –, az egy­más­sal va­ló el­len­sé­ges­ke­dést, mi­köz­ben nem vesszük ész­re az iga­zi meg­ol­dást: Jé­zus Krisz­tust. A pas­sió­já­ték bör­tön­je­le­ne­té­ben Ba­rab­bás fel­is­mer­te, hogy nem az ő el­kép­ze­lé­se volt a he­lyes. Ad­ja Is­ten, hogy ez má­sok­nak is meg­adat­has­son.

Jamb­rik Zsolt – Pé­ter

Pé­ter há­rom­szor meg­ta­gad­ja Jé­zust, s kis­sé el­gon­dol­kod­ta­tó a jel­le­me. Kar­dot ránt, fo­gad­ko­zik, hogy ő még a ha­lál­ba is Jé­zus­sal tart, vé­gül még­is meg­ta­gad­ja az Urat? Igen! Mi, em­be­rek nem­csak há­rom­szor ta­gad­juk meg őt, ha­nem jó­val több­ször. Ta­ga­dá­sun­kon meg­lát­szik kö­zö­nyünk, em­ber­tár­sa­ink­kal va­ló kap­cso­la­tunk is. El­tá­vo­lo­dunk tő­le, s nem vesszük ész­re sze­re­te­té­nek je­le­it.

Még­is Pé­ter volt ta­lán a leg­bol­do­gabb, mert vé­gül em­be­ri hi­bái meg­bo­csát­tat­tak, és Jé­zus fel­tá­madt a sír­ból. Örö­mét ének­ben is ki­fe­jez­te, mely­ben – úgy érez­tem – hi­te­le­seb­ben tud­tam fel­szín­re hoz­ni ér­zé­se­i­met.

Na­gyon jól érez­tem ma­gam Pé­ter sze­re­pé­ben, cso­dá­la­tos em­be­re­ket is­mer­tünk meg, és az év­fo­lyam is erő­sö­dött s össze­csi­szo­ló­dott. Bí­zom ab­ban, hogy szol­gá­la­tunk és Krisz­tus öröm­üze­ne­te bol­dog­sá­got tu­dott hoz­ni még a meg­fá­rad­tak lel­ké­be is.

Ara­tó Ló­ránd – He­ró­des

He­ró­des­nek len­ni egy­sze­rű volt, ugyan­ak­kor ne­héz is. Egy­sze­rű­sé­gét a sze­rep rö­vid­sé­ge je­len­tet­te, ne­héz­sé­gét pe­dig a gú­nyo­ló­dás, Jé­zus meg­ve­té­se és le­né­zé­se. Ami­kor elém hoz­ták Jé­zust, ne­héz volt csak azért örül­ni ne­ki, mert le­já­rat­ha­tom. „Hát vég­re itt vagy!” – mond­tam a je­le­net ele­jén, és most is ezt mon­dom ma­gam­ban, de nem azért, hogy gú­nyol­jam, ha­nem azért, hogy há­lát ad­jak ne­ki, hogy há­lát ad­jak jó­sá­gá­ért.

Ha­lász Ale­xand­ra – Má­ria

Má­ri­át nem volt egy­sze­rű hi­te­le­sen ala­kí­ta­ni, mi­vel át kel­lett él­nem a sze­re­tett gyer­mek el­vesz­té­sét, egy olyan tra­gé­di­át, ame­lyet el­kép­zel­ni is bor­zasz­tó. Nem­egy­szer elő­for­dult, hogy könnye­im­mel küz­döt­tem, amint át­fu­tott raj­tam a gon­do­lat, hogy mi­lyen ször­nyű len­ne sze­ret­te­i­met el­ve­szí­te­ni. Leg­in­kább ak­kor tört rám ez az ér­zés, ami­kor vá­ra­koz­tam, és eköz­ben vé­gig­néz­tem és -hall­gat­tam a ke­reszt­re fe­szí­tés ese­mé­nye­it.

And­re­jek Mit­ja – Ka­ja­fás

Ko­ráb­ban, amíg csak ol­vas­tam Má­té evan­gé­li­u­mát és a pas­sió tör­té­ne­tét, nem tud­tam úgy át­él­ni az ese­mé­nye­ket, mint most, ami­kor mind­ezt el­ját­szot­tam. Ne­héz fel­adat volt szá­mom­ra, mi­kor ne­kem kel­lett el­ítél­nem Jé­zust. Ki­csit fél­tem, most is so­kat gon­do­lok ar­ra a je­le­net­re, ami­kor ott állt előt­tem, és én vá­dol­tam őt. De Jé­zus vé­gig­ment ezen az úton. Ne­künk is kö­vet­nünk kell őt, s ak­kor ve­lünk ma­rad mind­vé­gig.

Győ­ri Bog­lár­ka – szol­gá­ló­lány

Bár több ka­rak­tert is ala­kí­tot­tam a pas­si­ó­ban, még­is azt a sze­re­pe­met emel­ném ki, amely­ben lá­zí­tó­ként a né­pet her­gel­tem Jé­zus el­len. Ka­ja­fás fő­pap­nak mond­tam el, hogy a ba­rá­ta­im és én mi­lyen „le­he­tet­len” dol­go­kat hal­lot­tunk a Mes­ter szá­já­ból (pél­dá­ul hogy há­rom nap alatt fel­épít egy új temp­lo­mot). Az elő­adá­so­kon új­ra és új­ra fenn­han­gon ki­a­bál­tam az íté­le­tet Jé­zus­ra, hogy „Hal­jon meg!”, „Mél­tó a ha­lál­ra!” Min­den al­ka­lom­mal össze­szo­rult a szí­vem, és leg­in­kább ki se mond­tam vol­na eze­ket a sza­va­kat. Ezeknek az em­be­reknek a ha­tá­sá­ra kí­ván­ta a fel­tü­zelt nép Jé­zus Krisz­tus ha­lá­lát. Be­le­gon­dol­ni is rossz, mi lett vol­na, ha két­ezer év­vel ez­előtt ma­gam is ott let­tem vol­na.

Ben­ce Győ­ző – Jú­dás

Kü­lö­nös volt be­le­búj­ni Jú­dás bő­ré­be és át­él­ni azt, hogy a töb­bi­ek­kel együtt ho­zsan­ná­zó ta­nít­vány ho­gyan sod­ró­dik a sá­tán ke­zé­be, hogy Jé­zus áru­ló­ja le­gyen. Úgy ér­zem, ha­tal­mas fé­le­lem jár­hat­ta át Jú­dást, mi­kor fel­fog­ta, hogy mit kell ten­nie, mi­kor rá­jött, hogy ő az a ta­nít­vány, aki­nek el kell árul­nia a Mes­te­rét. Örü­lök ne­ki, hogy ezt csak a pas­sió­já­ték­ban kel­lett át­él­nem…

Pá­pai At­ti­la – Pi­lá­tus

Pas­sió­já­té­kunk­ban Pi­lá­tus na­gyot vál­to­zik az el­ső meg­je­le­né­sé­től az utol­só mon­da­tá­ig. Ha­tal­ma tel­jes tu­da­tá­ban, a szó­szék ma­gas­sá­gá­ból fo­gad­ja a mé­lyen haj­lon­gó fő­pap ál­tal elő­ve­ze­tett Krisz­tust. Mi­u­tán be­szél ve­le, ha­tal­mát ki­hasz­nál­va meg akar­ja men­te­ni. De egy egy­sze­rű ki­ál­tás le­ránt­ja a ma­gas­ból, te­he­tet­len­né te­szi, sa­ját hi­bá­já­nak csap­dá­já­ba ej­ti: „Ha ezt sza­ba­don bo­csá­tod, nem vagy a csá­szár ba­rát­ja!” Már sem­mi ha­tal­ma nincs, mert a gyen­gé­jé­nél fog­ták meg. Tud­ja, hogy ár­tat­la­nul íté­li el Krisz­tust, de sa­ját te­kin­té­lye, éle­te, kar­ri­er­je ke­rült ve­szély­be. Lel­ki­is­me­re­te még egy utol­só gyen­ge pró­bál­ko­zás­ra sar­kall­ja, hát­ha a nép Ba­rabb­ás he­lyett Jé­zust akar­ja sza­ba­don lát­ni, de el­bu­kik. Ezért rez­zen össze min­den „Fe­szítsd meg!” ki­ál­tás­nál. Jól tud­ja, a víz, amely­ben ke­zét meg­mos­sa, nem mos­sa le vét­két. Szo­mo­rú­an néz Jé­zus után, ami­kor el­ve­ze­tik elő­le, majd vesz­tes­ként kul­log le a lép­csőn. El­gon­dol­kod­ta­tott a sze­rep, mert annyi­ra em­be­ri, ahogy Pi­lá­tus fél­ti ma­gát. Pé­ter ta­ga­dá­sa na­gyon kö­zel áll hoz­zá. Eb­ben a da­rab­ban olyan em­bert ala­kít­hat­tam, aki ta­lál­ko­zott Jé­zus­sal, és meg­vál­to­zott az éle­te. Bű­nös em­ber, de Krisz­tus ér­te is vál­lal­ta a ke­reszt­ha­lált.

Kul­csár Már­ton – Jé­zus

Szá­mom­ra nem volt könnyű a sze­rep: át­él­ni és „el­ját­sza­ni” az Is­ten sze­re­te­tét, hogy fenn a ke­reszt­fán fel­ál­doz­za a Fi­át az em­be­re­kért; Jé­zus sze­re­pét, aki ezt az Atya aka­ra­ta­ként ön­ként vál­lal­ja, vé­gig­éli, és el is vi­se­li. Ki­fe­je­zet­ten nyo­masz­tó volt a ke­resz­tet vin­ni, majd el­ját­sza­ni, hogy rá­sze­gez­nek. Vi­szont át­él­het­tem a re­mény­sé­get is. A ke­resz­ten vé­gig­gon­dol­tam: „Mi len­ne, ha mind­azért a bű­nért és rosszért, amit éle­tem fo­lya­mán el­kö­vet­tem egé­szen kis­ko­rom­tól kezd­ve, szá­mot kel­le­ne ad­nom az Is­ten íté­lő­szé­ke előtt?” Nem kell azon­ban már emi­att ag­gód­nom, mert volt, aki meg­halt he­lyet­tem! És ő, aki ke­zé­ben tart­ja az egész vi­lá­got, így en­gem is, meg­bo­csá­tott min­de­nért. „…mert nem azért jöt­tem, hogy el­ítél­jem a vi­lá­got, ha­nem azért, hogy meg­ment­sem.” (Jn 12,47b) És ez a leg­fon­to­sabb, hi­szen a hús­vét sem zá­ró­dik le nagy­pén­tek­kel és Jé­zus ha­lá­lá­val, ha­nem foly­ta­tó­dik a vi­lág leg­cso­dá­la­to­sabb tör­té­ne­té­vel, az üd­vös­ség­gel. Ezért volt jó fenn a ke­resz­ten, min­den nyo­masz­tó gon­do­lat el­le­né­re.

Le­je­gyez­te: Zsí­ros And­rás

::Nyomtatható változat::