Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Föl­té­te­le­zem, hogy az Evan­gé­li­kus Élet ol­va­sói kö­zött nem ke­vés az idő­sö­dő és a már na­gyon idős test­vér, de idős­ko­ri kí­sér­té­sek­ről nem szok­tunk be­szél­ni, vagy nem is tu­dunk ilyes­mi­ről. Úgy gon­dol­juk, hogy a kí­sér­tés az kí­sér­tés, nincs em­ber – se öreg, se fi­a­tal –, akit ne érin­te­ne egész éle­te so­rán, hi­szen még Is­ten Fi­át sem ke­rül­te el. Le­het­sé­ges, hogy a kü­lön­bö­ző kor­osz­tá­lyo­kat kü­lön­bö­ző kí­sér­té­sek érik? Igen.

A fi­a­ta­lok több­sé­ge ta­lán ész­re sem ve­szi, hogy kí­sér­ti őket a sá­tán, csak ak­kor, ami­kor va­la­mi lát­vá­nyos bűn­be es­tek, vagy ak­kor sem, mert a ba­rá­tok be­fo­lyá­sá­nak vagy gye­rek­ko­ri sze­re­tet­hi­ány­nak, eset­leg a sors­nak tu­laj­do­nít­ják. Mi, idő­sek ilyen­kor bot­rán­ko­zunk, fel­há­bo­ro­dunk, „bez­ze­ge­zünk”, és már­is mi es­tünk bűn­be, en­ged­tünk az ítél­ke­zés kí­sér­té­sé­nek. Nem gon­dol­tunk ar­ra, hogy – el­is­mer­ve a kor­szel­lem rom­bo­ló ha­tá­sát is – min­den nem­ze­dék olyan­ná vá­lik, ami­lyen­né az előt­te já­rók ne­vel­ték jó vagy rossz pél­dá­juk­kal. Min­den nem­ze­dék fe­le­lős az utá­na jö­vő­kért.

Spe­ci­á­lis kí­sér­té­se­ket rejt ma­ga az öreg­ség ál­la­po­ta. Kény­te­le­nek va­gyunk töb­bet fog­lal­koz­ni ön­ma­gunk­kal, be­teg­sé­ge­ink ke­zel­te­té­sé­vel. Ter­mé­sze­tes, hogy tü­ne­te­in­ket, a gyógy­mó­do­kat meg­be­szél­jük ba­rá­ta­ink­kal. De vi­gyáz­nunk kell, hogy ne ez tölt­se be a szí­vün­ket, mert így csak az énün­ket hiz­lal­juk, ami tö­mény ön­zés, és újabb si­ke­res meg­kí­sér­te­tés.

Az időskor­ra jel­lem­ző a vissza­te­kin­tés, éle­tünk szám­ba­vé­te­le. Érez­zük, hogy kö­ze­le­dik az Is­ten előt­ti meg­ál­lás ide­je. Jól­le­het ko­mo­lyan hit­tük, hogy Jé­zus Krisz­tu­sért min­den bű­nünk, te­hát egész éle­tünk meg van bo­csát­va, most még­is ránk ne­he­zed­nek ré­gi bű­ne­ink, fő­leg mu­lasz­tá­sa­ink. Iga­zán meg van­nak bo­csát­va? És ez­zel utol­ért egy újabb öreg­ko­ri kí­sér­tés: ké­tel­ke­dünk a már el­nyert bűn­bo­csá­nat ér­vé­nyes­sé­gé­ben, és et­től meg­gyen­gül a hi­tünk – ta­lán mert lát­juk a ré­gi bű­nök mos­ta­ná­ig ha­tó rossz kö­vet­kez­mé­nye­it. Egy lel­ki­gon­do­zás­sal kiemelten fog­lal­ko­zó lel­kész ír­ta egyik köny­vé­ben: „Az ilyen gon­do­la­tok gaz­dái a tol­vaj­lás bű­né­ben le­le­dze­nek: vissza­lop­ják ma­guk­nak a már meg­bo­csá­tott bű­ne­i­ket.” A kö­vet­kez­mé­nye­ket pe­dig vi­sel­jük el alá­za­tos szív­vel.

A kí­sér­tő nagy­sze­rű­en ki­hasz­nál­ja ál­la­po­tunk­nak e gyen­gü­lé­sét, amely egy­szer­re tes­ti és hit­be­li. Nem mind­egy ne­ki, hogy az ő mar­ká­ba esünk-e, vagy az áll­ha­ta­to­sak kö­zé so­rol­ta­tunk. Ezért pró­bál­ja gyen­gí­te­ni a hi­tün­ket. Ez az ő ál­lan­dó stra­té­gi­á­ja éle­tünk so­rán mind­vé­gig. A mi ko­runk­ban azon­ban az is fé­le­lem­mel tölt el min­ket, ho­gyan tu­dunk áll­ha­ta­to­sak ma­rad­ni a ha­lá­lunk előt­ti idő­ben, eset­leg sú­lyos szen­ve­dé­sek, nagy fáj­dal­mak kö­zött, a ki­szol­gál­ta­tott­ság ál­la­po­tá­ban. Ki ne fo­hász­ko­dott vol­na már így: „Uram, add, hogy hir­te­len ha­lál­lal hal­jak meg!”

Urunk, kö­nyö­rülj raj­tunk, és ne en­gedd, hogy öreg­sé­günk­ben bár­mi­lyen kí­sér­tés­nek en­ged­jünk, add, hogy vé­gig ki tud­junk tar­ta­ni a hit­ben, és hű­sé­ge­sen ra­gasz­kod­junk hoz­zád! Imád­sá­gom foly­ta­tód­jék egy szép éne­künk el­ső ver­sé­vel:

Lel­ki pró­bá­im­ban, Jé­zus, légy ve­lem,
El ne tán­to­rod­jék tő­led éle­tem,
Fé­le­lem, ha bánt, vagy nye­re­ség kí­sért,
Tő­led el­sza­kad­nom ne hagyj sem­mi­ért.

La­borczi Zol­tán­né

::Nyomtatható változat::