Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Ta­vasz van… Ta­vasz van megint, ér­zem. A té­ren di­ák­lá­nyok vá­ra­koz­nak a HÉV-sze­rel­vény­re. Két fiú kö­ze­le­dik fe­lé­jük, fagy­lal­to­kat hoz­nak. Egyi­kük kar­ján kék, ka­puc­nis ka­bát. Az év­szak­hoz ké­pest me­leg van. A jó­ked­vű fi­a­ta­lok har­sány ka­ca­gá­sa könnyen száll a friss le­ve­gő­ben. Uno­ká­it fé­nyé­ben für­de­tő, ara­nyos nagy­anyó most a nap. (Ha em­lé­ke­ze­tem nem csal, egy ne­pá­li ki­rály mond­ta va­la­hol a kö­vet­ke­zőt: „A na­pot azért sze­re­tem, mert fel­vi­dít­ja az em­be­re­ket.”)

Kö­röm­ci­pők ko­po­gá­sát hal­la­ni s ap­ró, tom­pa kí­sé­rő kop­pa­ná­so­kat. Kö­zép­ko­rú nő ér­ke­zik óva­tos lé­pé­sek­kel. Meg-meg­áll. Ar­cát az ég fe­lé tart­va kí­ván­ja a nap ér­le­lő csók­ja­it. Fi­gye­lem ezt az ar­cot s a le­hunyt szem­pil­lák fe­gyel­mét. Bő­rén las­san ki­raj­zo­lód­nak a mo­soly vi­rá­ga­i­nak vo­na­lai. Vi­dám­sá­ga, ha sze­rény-sze­líd is, ün­ne­pi. Min­den­kép­pen élet­öröm. Köz­ben a jár­da szé­lé­hez ér. Fe­hér bot­já­val igyek­szik tá­jé­ko­zód­ni. Át­kí­sé­rem a zeb­rán. A túl­ol­da­lon halk sza­va­i­val mond há­lás kö­szö­ne­tet. Ar­cunk­ba süt a nap. Mo­so­lyog is­mét, s ez a mo­soly na­gyobb gaz­dag­sá­got je­lent most a szó­nál… Az­tán ő bal­ra foly­tat­ja út­ját, én meg jobb­ra lé­pek.

A tá­vo­lo­dó nő után pil­lant­va vé­let­le­nül meg­lö­kök va­la­kit a kö­nyö­köm­mel. Azon­nal el­né­zést ké­rek. „Em­be­rek va­gyunk” – hal­lom a meg­bo­csá­tó hang­sú­lyú ki­je­len­tést, s mind­ket­ten kü­lö­nö­sebb zak­la­tott­ság nél­kül ha­la­dunk to­vább. A ta­vasz em­ber­sé­get nö­vel, és bé­két áraszt.

Gyen­ge szél kap a já­ró­ke­lők ha­já­ba, a lá­tó­ha­tárt fel­hők sze­gé­lye­zik. Sze­re­tem a bol­dog em­be­re­ket s ezért a na­pot is, hi­szen sa­já­tos tu­laj­don­sá­ga nem a tün­dök­lés, ha­nem az ér­dek nél­kü­li szol­gá­lat. Az ön­zet­len­ség őszin­te pél­dá­ja a nap. Kár, hogy ez­út­tal csu­pán né­hány órán át tar­tott ko­ra dél­utá­ni je­len­lé­te. Nem­so­ká­ra gyak­rab­ban és sű­rűb­ben, hu­za­mo­sab­ban ér­kez­nek hoz­zánk su­ga­rai. Is­mét ta­vasz van, ér­zem. Na­pon­ta vár­tam, szom­jaz­tam új­ra­éb­re­dé­sét, hogy hét­köz­nap­ja­ink­ba idéz­ze a bol­dog­ság ün­ne­pi mél­tó­sá­gát, a sze­re­te­tet.

Mes­te­ri ha­son­la­tok. Ol­vas­tam per­sze nép­sze­rű re­gé­nye­it, még­is az Én ma­gam cí­mű köny­vé­ben meg­je­lent jegy­ze­te­i­vel, bölcs és szép gon­do­lat­gyé­mánt­ja­i­val lop­ta be ma­gát iga­zán a szí­vem­be Gár­do­nyi Gé­za. Az egyik ilyen: „A tu­dós azt ke­re­si, ami igaz. A mű­vész azt, ami szép. Min­den­ki más azt, ami ne­ki hasz­nos.”

A köl­té­szet nap­ja tá­ján szí­ve­sen idé­zem ha­son­la­ta­i­ból a kö­vet­ke­ző­ket: „A mély­be le­szál­ló bá­nyász ma­gá­val visz min­den­fé­le szer­szá­mot egy bőr­ta­risz­nyá­ban. És egy lám­pást csa­tol a fe­jé­re, hogy vi­lá­gít­son ma­gá­nak. Így száll az em­be­ri lé­lek is a Föld­re. A nagy köl­tő nagy ren­de­let­re jött nagy bá­nyász. Tud­ja, hol a rej­tő­ző kin­cses ér, amely­nek vagy alat­ta, vagy fö­löt­te, vagy mel­let­te gya­nút­la­nul jár­kál el a töb­bi. Már ko­rán ki­bont­ja ké­pes­sé­ge­it. Ko­rán, gyer­mek­kor­ban, ösz­tö­nö­sen. S lám­pá­sa nem­csak ma­gá­nak vi­lá­gít, ha­nem nem­ze­té­nek is, és a nem­zet ha­tá­ra­in túl el­ve­tőd­nek a su­ga­rai.

De az em­be­rek nem ér­tik ké­szü­lő­dé­se­it, mint ahogy a tyúk nem ér­ti, mi­ért ro­han be­le a kis­ka­csa a vi­zes tál­ba? Csak ké­sőbb, mi­kor már az élet mun­ká­ja be van fe­jez­ve, ak­kor mon­do­gat­juk: Mun­ká­csy már inas­ko­rá­ban tar­ká­ra fes­tet­te a te­me­tő­ka­put, Ca­no­va vaj­ból orosz­lánt for­mált, Pe­tő­fi már az ele­mi is­ko­lá­ban ver­set fa­ra­gott.

A re­gényt el­ol­va­som – el­ve­tem. A ver­set szí­vem­be el­te­szem.”

A fen­ti idé­zet a mű­vé­szet­ről szól, míg az aláb­bi­ban a kri­ti­ku­sok kap­nak el­iga­zí­tást: „A bá­nyász rá­ta­lál egy arany­rög­re. Bi­zo­nyá­ra nem a sa­rat vizs­gál­ja, amely rá­ta­padt, ha­nem az arany ér­té­két. A kri­ti­kus­nak is csak az ara­nyat kell ke­res­nie az iro­dal­mi ter­me­lés­ben.” S ez nem csu­pán a kri­ti­ku­sok­nak in­tő fi­gyel­mez­te­tés… A hét­köz­na­pi em­be­rek éle­té­ben szin­tén bol­dog­ság le­het „arany­ra” lel­ni.

Szin­te ön­ma­gát iga­zol­ja Gár­do­nyi jel­zett köny­ve: „Min­den könyv, amely­nek tar­tal­ma érc, s hang­ja tisz­ta, át­kon­dít­ja zen­gé­sét a jö­ven­dő szá­za­dok­ba.”

Me­ne­dék. Fel­eme­lő ol­vas­mány­él­mé­nyek Áp­rily La­jos ver­sei. A ter­mé­szet hű kró­ni­ká­sá­nak sze­líd hang­já­ból annyi­ra jó­zan em­ber­ség árad, hogy jól­esik fü­röd­ni tisz­ta su­ga­ra­i­ban.

Ne­mes ér­zel­me­i­ről ér­te­sü­lünk ro­kon­szen­ve­sen tö­mör négy­so­ro­sa­i­ból is. Hi­té­nek ere­jét pél­dáz­za a kö­vet­ke­ző: „S mi­kor völ­gyünk­re tört az ára­dat / s már hegy se volt, mely men­tő csúccsal int­sen, / egyet­len­egy kő­szik­la meg­ma­radt, / egyet­len tor­nyos szik­la­szál: az Is­ten.”

Az ilyen írá­so­kat tar­tós haj­na­li har­mat­ban mos­dat­hat­ta a lé­lek!…

A leg­erő­sebb biz­ton­ság. Ke­zem­be ke­rült nem­rég a Ké­pes Új­ság év­ti­ze­dek­kel ez­előt­ti szá­ma­i­nak egyi­ke, ame­lyik­ben Tol­nay Klá­ri, a nép­sze­rű szín­mű­vész­nő nyi­lat­ko­za­ta ol­vas­ha­tó. Őszin­tén, ta­lá­ló­an fo­gal­maz­za meg a sze­re­tet lé­nye­gét, ko­runk­hoz il­lő mó­don: „…És le­het per­sze há­bo­rog­ni azon is, hogy a fi­a­ta­lok dis­có­ba jár­nak, ga­le­rik­be tö­mö­rül­nek – de mennyi­vel könnyebb ítél­kez­ni, mint meg­ér­te­ni, hogy ezek a fi­a­ta­lok azért ve­rőd­nek csor­dá­ba, mert fél­nek! Hisz a sze­re­tet a leg­erő­sebb biz­ton­ság. Ki ezt nem is­me­ri – az fél…”

A ta­nul­ság sem ma­rad el: „Töb­bet kel­le­ne ol­vas­ni, töb­bet be­szél­ni a jó­nak győ­zel­mé­ről is – és ta­lán egy­re töb­ben meg­ér­te­nék, hogy a pél­da­adást min­den em­ber­nek ön­ma­gá­val kell el­kez­de­ni. Fel­ten­ni a kér­dést: azt aka­rom, hogy bé­ke le­gyen kö­rü­löt­tem? Előbb ön­ma­gam­ban kell azt meg­te­rem­te­nem. Ké­pes va­gyok-e ki­egyen­sú­lyoz­ni egy disz­har­mó­ni­át? Van-e ben­nem elég mél­tó­ság ah­hoz, hogy a fe­lém ára­dó in­du­la­tot le­fegy­ve­rez­zem? … mit tet­tem az em­be­re­kért…?”

Örü­lök, hogy vég­re nem plety­ka­éh­sé­get csil­la­pí­tó tör­té­ne­tek­ről ol­vas­hat­tam egy mű­vész­in­ter­jú­ban, ha­nem a tar­tal­mas, szép lét­re va­ló tö­rek­vés pél­dá­ját vissz­han­goz­hat­ták az imén­ti so­rok.

Bán­ffy. Szín­mű­vész, aki ké­pes töb­bet nyúj­ta­ni ön­ma­gá­nál, mert hi­va­tá­sá­val pár­hu­za­mo­san – nap­ja­ink­ban is – a szép ma­gyar be­széd apos­to­la, an­nak ide­jén a ma­gyar­or­szá­gi va­dá­szok leg­főbb in­téz­mé­nyé­nek el­nö­ke és or­szág­gyű­lé­si kép­vi­se­lő is tu­dott len­ni. Egyik-má­sik el­hi­va­tott­sá­gát a mai na­pig, nyolc­van­har­ma­dik élet­évé­ben is gya­ko­rol­ja. Te­kin­tély és be­csü­let öve­zi, ahol csak meg­je­le­nik. Ge­ne­ti­ku­san örö­költ ké­pes­sé­gé­nek szol­gá­la­tá­ba áll­tak sze­re­pei, azok az ál­ta­la ala­kí­tott hő­sök, akik – mint Szé­che­nyi, mint Bo­lyai – min­den­kép­pen iga­zí­tot­ták ki­tar­tó­an ma­gyar jel­le­mé­nek ki­tel­je­sí­té­sé­ben és kö­vet­ke­ze­tes meg­őr­zé­sé­ben.

A Bán­ffy név fo­ga­lom a ma­gyar köz­élet­ben. Meg­nyi­lat­ko­zá­sa­i­ból egy­ér­tel­mű­en ki­vi­lág­lik, hogy tisz­tá­ban van az ér­zel­mi ha­tás fon­tos­sá­gá­val, amely a mű­vé­szek ha­tá­ro­zott cél­ja ab­ban a kor­ban is, amely­ben ép­pen az ér­zel­mek ha­tás­ta­la­ní­tá­sa lát­szó­dik ki­fe­je­ződ­ni.

Bán­ffy Györggyel év­ti­ze­dek­kel ez­előtt az Or­szá­gos Do­hány­füst­men­tes Egye­sü­let ülé­se­in ta­lál­koz­tam sze­mé­lye­sen, vagy­is jó és ér­tel­mes cél, az egész­sé­ges em­be­ri élet ér­de­ké­ben te­vé­keny­ke­dő kö­zös­ség­ben. Jó­zan, mér­sé­kelt el­ve­i­ért, ki­emel­ke­dő­en szép vers­mon­dá­sá­ért, ki­egyen­sú­lyo­zott mű­vé­szi és em­be­ri ma­ga­tar­tá­sá­ért be­csü­löm és ked­ve­lem.

A Nim­ród va­dász­új­ság 2007. jú­li­u­si szá­má­ban nyolc­va­na­dik szü­le­tés­nap­ja al­kal­má­ból így fe­jez­te be a ve­le ké­szült in­ter­jút: „Ren­dü­let­le­nül hi­szek ab­ban, hogy a pol­gá­ri Ma­gyar­or­szág az élet va­la­mennyi te­rü­le­tén igaz­sá­go­sabb, em­be­rib­ben és job­ban él­he­tő rend­szert ala­kít­hat ki ma­gá­nak, mint a nem­zet­kö­zi tő­ke ural­ma.”

Fá­sí­tás, jó szán­dék­kal. Meg­lá­to­gat­tam a fa­lu­si kő­mű­vest. Azt ter­jesz­tik ró­la, hogy na­gyon ren­des, jó­szí­vű em­ber. Er­ről meg is győ­ződ­tem. Szí­ve­sen se­gít má­so­kon. Ami­kor ki­kí­sért, a kö­vet­ke­ző­ket mond­ta a kert­ka­pu­ban: „Azért ül­tet­tem a kör­te­fá­kat ide az árok­part­ra, hogy az er­re já­ró szom­ját olt­has­sa né­hány szem gyü­mölccsel. Ko­sár­ba nem sza­bad szed­ni ezek­ről a fák­ról. A ván­dor­em­be­rek­nek te­rem­nek meg a gye­re­kek­nek…”

Azok a kör­ték, ott a kő­mű­ves­mes­ter há­za előt­ti fá­kon, az őszin­te em­ber­ség gyü­möl­csei.

Üze­net. Meg­val­lom, a ki­szol­gál­ta­tott­ság gond­ja­i­val kez­dő­dött szá­mom­ra ez az év­ez­red. Hó­na­pok óta lap­pan­gó be­teg­sé­ge­im ár­nyé­kot ve­tet­tek az év­for­du­ló je­les ün­ne­pe­i­nek kül­ső­sé­ge­i­re: a szo­ká­sos­nál sze­ré­nyebb ka­rá­csonyt sze­lí­debb szil­vesz­ter kö­vet­te, majd re­mény­ke­dés­ben gaz­da­gabb új­év nap­ja… A ki­adók ala­po­san el­kés­tek tisz­te­let­dí­ja­im pos­tá­zá­sá­val, s né­hány írá­som ígért meg­je­len­te­té­se szin­tén ha­lasz­tást szen­ve­dett.

El­ke­se­re­dés­re al­kal­mas hely­zet, ame­lyet a ro­ko­nok és ba­rá­tok ál­tal kül­dött aján­dé­kok csak rész­le­ge­sen tud­tak fe­led­tet­ni. És ak­kor, a tá­vol­ság mi­att az ün­ne­pi le­vél­ára­dat­tól kis­sé le­sza­kad­va, de pont jó­kor ér­ke­zett Bel­gi­um­ból Far­kas Pál­tól, az ot­ta­ni ma­gya­rok iro­dal­mi szem­lé­jé­nek fő­szer­kesz­tő­jé­től egy ked­ves jó­kí­vá­na­to­kat ki­fe­je­ző üd­vöz­lő­kár­tya, hát­lap­ján múlt szá­za­di, ám örök ér­vé­nyű üze­net­tel: „Pénzt, egész­sé­get és si­kert / Má­sok­nak, Uram, töb­bet ad­tál, / Nem kez­dek ér­te még­se pert, / És nem mon­dom, hogy adó­som ma­rad­tál.” Az idé­zet Tóth Ár­pád Is­ten ol­tó-ké­se cí­mű ver­sé­nek üze­ne­tét köz­ve­tí­tet­te, leg­ha­té­ko­nyabb aján­dé­ko­mul vi­gaszt nyújt­va és még a tél­ben elő­re­ve­tít­ve az al­ko­tás ter­més­ben gaz­dag ta­va­szát.

Meg­ta­pasz­tal­tam, hogy a gyó­gyí­tó sza­vak meg­erő­sí­tő ha­tá­sa ha­son­ló, mint a nap­su­ga­ra­ké. Há­la ér­te!

Zsi­rai Lász­ló

::Nyomtatható változat::