Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Eck­hart mes­ter (Meis­ter Eck­hart vagy Eck­hart von Hoch­he­im) egyi­ke azok­nak a nagy kö­zép­ko­ri gon­dol­ko­dók­nak, akik bib­li­ai lá­tá­suk­kal és tan­té­te­le­ik­kel ma­guk is hoz­zá­já­rul­tak a lu­the­ri re­form­gon­do­la­tok meg­szü­le­té­sé­hez. A Do­mon­kos-ren­di szer­ze­tes, akit teo­ló­gus­ként, nagy ha­tá­sú gon­dol­ko­dó­ként és egy­ben a né­met misz­ti­ka leg­je­le­sebb kép­vi­se­lő­je­ként tar­ta­nak szá­mon, hét­száz­öt­ven év­vel ez­előtt a tü­rin­gi­ai Hoch­he­im­ben lát­ta meg a nap­vi­lá­got. A kö­vet­ke­zőkben rá em­lé­ke­zünk.

Eck­hart 1275 kö­rül lett az er­fur­ti Do­mon­kos-ren­di ko­los­tor no­ví­ci­u­sa. Fel­sőbb ta­nul­má­nya­it (stu­di­um ge­ne­rale) a do­mi­ni­ká­nus ren­di fő­is­ko­lán foly­tat­ta Köln­ben. Itt avat­ták pré­di­ká­tor­rá, ahon­nan Pá­rizs­ba ve­ze­tett az út­ja. A hí­res egye­tem 1293/94-es té­li sze­mesz­te­ré­re már mint bac­ca­la­u­re­us sent­en­ti­a­ri­us irat­ko­zott be. E be­jegy­zés­ből ki­de­rül, hogy ek­kor­ra már el­sa­já­tí­tot­ta a teo­ló­gi­ai fa­kul­tá­sok ha­gyo­má­nyos tan­anya­gá­nak, Pet­rus Lom­bar­dus (1095/1100–1160) Li­ber sent­en­tia­rum cí­mű mű­vé­nek anya­gát. Ez­után ha­za­ren­del­ték, és ki­ne­vez­ték a pré­di­ká­tor test­vé­rek er­fur­ti ko­los­to­ra pri­or­já­nak, il­let­ve a tü­rin­gi­ai rend­tar­to­mány he­lyet­tes ve­ze­tő­jé­nek.

1302-től új­ra Pá­rizs­ban ta­lál­juk, ahol el­nyer­te a teo­ló­gia dok­to­ra cí­met, és meg­bíz­ták a nem fran­cia nem­ze­ti­sé­gű hall­ga­tók szá­má­ra fenn­tar­tott do­mi­ni­ká­nus tan­szék ve­ze­té­sé­vel. Elő­adá­so­kat tar­tott, dis­pu­tá­kat ve­ze­tett, és mint a pré­di­ká­tor rend tag­ja – ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en – rend­sze­re­sen pré­di­kált.

A kö­vet­ke­ző év őszén a te­rü­let­ren­de­zés so­rán lét­re­jött szász­or­szá­gi rend­tar­to­mány pro­vin­ci­á­li­sá­vá (ve­ze­tő­jé­vé) vá­lasz­tot­ták. A Strass­burg­ban 1307 pün­kösd­jén meg­tar­tott ge­ne­rá­lis­káp­ta­la­non a cseh rend­tar­to­mány he­lyet­tes ve­ze­tő­jé­vé ne­vez­ték ki.

1311-től új­ra a nem fran­cia nem­ze­ti­sé­gű hall­ga­tók ta­ná­ra lett a pá­ri­zsi egye­te­men, ami iga­zi ki­tün­te­tés­nek szá­mí­tott, mi­vel e meg­tisz­tel­te­tés­ben ad­dig csak Aqui­nói Ta­más­nak (1225–1274) le­he­tett ré­sze.

Éle­té­nek kö­vet­ke­ző év­ti­ze­dét – for­rá­sok hi­á­nyá­ban – ho­mály fe­di. Egyes ku­ta­tók sze­rint dél­né­met apá­ca­ko­los­to­rok (Ka­t­ha­ri­nen­tal és Öten­bach) lel­ki ve­ze­tő­je­ként mű­kö­dött. 1324-től új­ra Köln­be ke­rült, és a ko­ráb­ban Al­ber­tus Mag­nus (1200k–1280) ál­tal irá­nyí­tott stu­di­um ge­ne­rale pro­fesszo­ra lett.

Ok­ta­tói te­vé­keny­sé­gét azon­ban nem so­ká­ig foly­tat­hat­ta, mi­vel rend­tár­sai tév­ta­ní­tá­sok­ra hi­vat­koz­va fel­je­len­tet­ték a köl­ni ér­sek­nél (Hein­rich II. von Vir­ne­burg, 1244/1246–1332). Ink­vi­zí­ció elé ál­lí­tot­ták, és el­ső kör­ben 48, majd pe­dig 59 ha­mis té­telt-ki­je­len­tést vél­tek fel­fe­dez­ni Eck­hart meg­je­lent mű­ve­i­ben és ige­hir­de­té­se­i­ben. A vád­lott a pá­pá­hoz fel­leb­be­zett, sőt sze­mé­lye­sen uta­zott Avig­non­ba, hogy tisz­táz­za ma­gát. A pá­pa, XXII. Já­nos (1245/1249–1334) ta­nács­adói tes­tü­le­te a fel­so­rol­tak kö­zül vé­gül 28-ról ál­la­pí­tot­ta meg, hogy he­re­zist (tév­ta­ní­tást) tar­tal­maz.

A vé­gig őri­zet­ben tar­tott mes­ter vé­gül nem ér­te meg az el­já­rás vé­gét. A pá­pa 1328. áp­ri­lis 30-án kelt le­ve­lé­ben kö­zöl­te Köln ér­se­ké­vel, hogy Eck­hart mes­ter még az el­já­rás vé­gez­te előtt el­hunyt… Az 1329. már­ci­us 27-én kelt In ag­ro do­mi­ni­co kez­de­tű pá­pai bul­lá­ban a már em­lí­tett 28 té­tel­ből vé­gül is 17-et ítél­tek el mint tév­ta­ní­tást, a töb­bi­vel pe­dig he­ves po­lé­mi­át foly­tat­tak.

Eck­hart mes­ter la­tin, il­let­ve né­met nyel­vű mű­ve­it alap­ve­tő­en há­rom cso­port­ra oszt­hat­juk: rend­sze­res teo­ló­gi­ai mű­vek (pél­dá­ul az Opus tri­par­ti­tum), bib­li­ai kom­men­tá­rok (pél­dá­ul Mó­zes el­ső és má­so­dik köny­vé­ről, az Éne­kek éne­ké­ről, Já­nos evan­gé­li­u­má­ról), il­let­ve ige­hir­de­té­sek (mint­egy 127).

A mes­ter ön­ma­gát sok­kal in­kább tar­tot­ta „élő mes­ter­nek” (Le­be­me­is­ter), aki a lel­ki em­be­re­ket Is­ten­hez ve­ze­ti, mint „elő­adó­mes­ter­nek” (Le­se­me­is­ter), aki kü­lön­bö­ző el­kép­ze­lé­sek, vé­le­mé­nyek mű­velt ok­ta­tó­ja és to­vább­adó­ja. A sko­lasz­ti­ka ki­dol­go­zott út­ja­i­val (via) szem­ben azt val­lot­ta, hogy a Te­rem­tő­vel bár­ki kap­cso­lat­ba ke­rül­het, akár pa­pi köz­ve­tí­tés vagy az egy­ház dog­ma­ti­kus ta­ní­tá­sa nél­kül is. Eb­ből kö­vet­ke­ző­en egy­ér­tel­mű kri­ti­kát gya­ko­rolt a kö­zép­ko­ri val­lá­si-egy­há­zi kül­ső­sé­gek­kel szem­ben. Sa­ját ta­ní­tá­sá­ról úgy vé­le­ke­dett, hogy az nem más, mint az Ige, a Szent­írás teo­ló­gi­á­ja, mely Krisz­tust mint Is­ten há­rom­fé­le (te­rem­tő, meg­vál­tó és be­tel­je­sü­lő) sza­vát jár­ja kö­rül.

Dr. Blázy Ár­pád

::Nyomtatható változat::