Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Krisz­tus mond­ja: „Én va­gyok a jó pász­tor. Az én ju­ha­im hall­gat­nak a han­gom­ra, és én is­me­rem őket, ők pe­dig kö­vet­nek en­gem. Én örök éle­tet adok ne­kik.” (Jn 10,11.27–28)

Hús­vét ün­ne­pe után a má­so­dik hé­ten az Út­mu­ta­tó reg­ge­li és he­ti igéi a pász­to­rolt gyü­le­ke­zet ide­ig- s örök­ké­va­ló ve­ze­tő­i­ről ta­ní­ta­nak. Az Úr Jé­zus jó pász­tor­ként a ha­lál­ból örök élet­re ve­zet, így: „Az Úr az én pász­to­rom, nem szű­köl­kö­döm.” (GyLK 683) És „Krisz­tus meg­halt min­den­ki­ért, hogy akik él­nek, ez­után ne ma­guk­nak él­je­nek, ha­nem an­nak, aki ér­tük meg­halt és fel­tá­madt” (2Kor 5,15; LK). He­ti igé­vé lett ön­ki­je­len­té­sé­ben Urunk két­szer is tud­tunk­ra ad­ja: „Én va­gyok a jó pász­tor. A jó pász­tor éle­tét ad­ja a ju­ho­kért.” (Jn 10,11;14a.15b) Dr. Lu­ther sze­rint: „A jó pász­tor jön, ke­res és meg­ta­lál. Igé­jé­vel és szent­sé­ge­i­vel vissza­visz nyá­já­hoz. Ér­ted ad­ja éle­tét, és meg­tart az igaz ös­vé­nyen, hogy töb­bé el ne té­ve­lyedj. Mind­eb­ben ne­ked csak annyi ré­szed le­het, hogy fü­led hal­lás­ra nyi­tod, e ki­be­szél­he­tet­len aján­dé­kot el­fo­ga­dod; pász­to­rod kö­ve­ted.” A ju­hok őr­zé­sé­vel s le­gel­te­té­sé­vel meg­bí­zott Pé­ter így össze­gez: „Mert olya­nok vol­ta­tok, mint a té­vely­gő ju­hok, de most meg­tér­te­tek lel­ke­tek pász­to­rá­hoz és gond­vi­se­lő­jé­hez.” (1Pt 2,25) Az Is­ten gon­dos­ko­dik vá­lasz­tott né­pe fo­lya­ma­tos pász­to­ro­lá­sá­ról, „hogy ne le­gyen olyan az Úr kö­zös­sé­ge, mint a pász­tor nél­kül va­ló nyáj”; ezért Mó­zes az Úr pa­ran­csa sze­rint „ma­ga mel­lé vet­te Jó­zsu­ét, rá­tet­te a ke­zét, és be­ik­tat­ta tisz­té­be” (4Móz 27,17.22.23). Pál be­vall­ja, hogy az evan­gé­li­um hir­de­té­sé­ért vég­zett apos­to­li szol­gá­la­ta so­rán szin­te a vi­lág szem­ét­jé­vé s min­den­ki söp­re­dé­ké­vé lett, mégis „kér­lek te­hát ti­te­ket: le­gye­tek az én kö­ve­tő­im” (1Kor 4,16) – mondja –, mert én is Krisz­tus kö­ve­tő­je va­gyok. Fő­pa­pi imá­já­ban Jé­zus pe­dig ezt ké­ri, ér­tünk is kö­nyö­rög­ve: „…hogy mind­nyá­jan egyek le­gye­nek úgy, aho­gyan te, Atyám, én­ben­nem, és én te­ben­ned, hogy ők is ben­nünk le­gye­nek…” (Jn 17,21) Urunk azt akar­ja, hogy ve­le le­gye­nek örök di­cső­sé­gé­ben, ki­ket az Atya ne­ki adott. Ők Jé­zust kö­vet­ték, aki örök éle­tet ad ne­kik, s nem vesz­nek el so­ha, mert „az én Atyám, aki ne­kem ad­ta őket, min­den­nél na­gyobb” (Jn 10,29). Az ős­gyü­le­ke­ze­tek­ben Is­ten „ťadottŤ né­me­lye­ket apos­to­lo­kul, má­so­kat pró­fé­tá­kul, is­mét má­so­kat evan­gé­lis­tá­kul vagy pász­to­ro­kul és ta­ní­tó­kul, hogy fel­ké­szít­se a szen­te­ket a szol­gá­lat vég­zé­sé­re” (Ef 4,11–12). Ők Is­ten­től ka­pott ke­gyel­mi aján­dé­ka­ik­kal tet­ték al­kal­mas­sá a hí­vő­ket a gyü­le­ke­ze­tek sze­re­tet­ben va­ló épí­té­sé­re. De mi­ért volt er­re szük­ség? Jé­zus elő­re tud­ta: „Mind­nyá­jan meg­bot­rán­koz­tok ben­nem ezen az éj­sza­kán, mert meg van ír­va: Meg­ve­rem a pász­tort, és el­szé­led­nek a nyáj ju­hai” (Mt 26,31; lásd Zak 13,7). A jó pász­tor el­me­ne­te­le előtt bá­to­rít­ja ju­ha­it: „…higgye­tek Is­ten­ben, és higgye­tek én­ben­nem.” S egy má­sik, ugyan­csak örök ér­vé­nyű – bi­zony, min­den más, em­be­ri meg­ol­dást ki­zá­ró – ön­ki­je­len­té­sé­vel vá­la­szol a ta­más­ko­dók­nak: „Én va­gyok az út, az igaz­ság és az élet; sen­ki sem me­het az Atyá­hoz, csak­is énál­ta­lam.” (Jn 14,1.6) Dönt­he­tünk így: „Jé­zus a jó Pász­tor, ve­le me­gyünk. Örök ir­gal­má­ról éne­ke­lünk.” (EÉ 401,1) Jöjj ve­le!

Ga­rai And­rás

::Nyomtatható változat::