Kultúrkörök

Két or­szág, egy szív

Hozzászólás a cikkhez

A hat­va­nas évek vé­gén Ame­ri­go Tot vi­har­ként rob­bant be a ma­gyar mű­vé­sze­ti élet­be. Több év­ti­ze­des ró­mai tá­vol­lét után élénk fi­gye­lem­mel kí­sér­ték lá­to­ga­tá­sát, ki­ál­lí­tá­sa­it Bu­da­pes­ten és vi­dé­ken. Leg­töb­ben olasz szob­rász­nak hit­ték, és in­kább élet­le­gen­dá­ját hall­gat­ták, mint néz­ték iz­gal­mas mű­ve­it.

Pe­dig az 1909-ben szü­le­tett Tóth Im­re, a fe­hér­vár­csur­gói pa­raszt­fiú min­dig is ma­gyar­nak val­lot­ta ma­gát. An­nak el­le­né­re, hogy ösz­tön­dí­jas­ként már a har­min­cas évek­től kül­föl­dön élt és dol­go­zott. Szerb An­tal is meg­em­lí­ti – név nél­kül – Utas és hold­vi­lág cí­mű re­gé­nyé­ben: „A szob­rász gya­log jött Drez­dá­ból Ró­má­ba, a Via Fla­mi­ni­án jött be, azon az úton, amely­ről gim­na­zis­ta ko­rá­ban meg­ta­nul­ta, hogy ott vo­nul­tak be min­dig észak fe­lől a győ­zel­mes ide­ge­nek. Az­után ide ért fel az el­ső es­te, a Gi­a­nic­o­ló­ra. Meg­vár­ta, amíg a park­ból min­den­kit ki­ker­get­nek, és be­zár­ják a ka­put. Ak­kor át­má­szott a fa­lon, és ott aludt egy bo­kor­ban, Ró­ma fö­lött, lá­bá­nál a Vá­ros. Haj­nal­ban fel­kelt, le­vet­kő­zött, és meg­für­dött az Ac­qua Pa­o­la me­den­cé­jé­ben, a klasszi­kus vi­zek­ben.”

Ame­ri­go Tot va­ló­ban na­gyon mély­ről in­dult, de te­het­sé­ge, szí­vós­sá­ga meg­hoz­ta ne­ki az el­is­me­rést. Be­fo­gad­ta a vi­lág; szá­mos pá­lyá­za­tot nyert, ko­moly dí­ja­kat ka­pott, hí­res mú­ze­u­mok és ma­gán­gyűj­tők félt­ve őr­zik mun­ká­it.

Örök kí­sér­le­te­ző volt: bronz, kő, már­vány, be­ton, fa, acél és üveg egy­for­mán sze­líd­dé vált ke­ze kö­zött. Fi­gu­ra­tív és abszt­rakt vé­gig­kí­sér­te szob­rá­szi pá­lyá­ját és ára­dó, erő­től duz­za­dó gra­fi­ká­it is.

A vi­lág meg­is­me­ré­sé­nek és a meg­is­mert el­mon­dá­sának a vágya haj­tot­ta egész éle­té­ben. Ko­mor és já­té­kos mű­vei föl­mu­tat­ják a múl­tat és a je­lent, az em­be­ri ma­gányt és ár­va­sá­got. Tóth Im­re bib­li­ás bronz­er­dői, re­pe­de­zett kő­csip­ke ar­cai sor­sun­kat ér­tel­me­zik. Telt, igé­ző női és ka­vics­asszo­nyai a sze­re­lem him­nu­szát zen­gik, ős­anya­tor­zó­ja az élet­hi­tet és a hal­ha­tat­lan­sá­got. Vas­ször­nyei a go­nosz nem szű­nő gyű­lö­le­té­re fi­gyel­mez­tet­nek.

A szob­rász­ról a leg­fon­to­sab­bat ke­ve­sen vet­ték ész­re: tud­ni­il­lik hogy eu­ró­pai. Ép­pen ezért nem­ze­ti­szí­nű ki­sa­já­tí­tá­sa ba­dar­ság len­ne. Az is, aho­gyan a kö­szön­tők ot­rom­ba és ért­he­tet­len ál­lí­tá­sai is bán­tó­ak. Bi­zony a fél­te­het­sé­gek nem örül­tek ha­za­lá­to­ga­tá­sá­nak, fan­tasz­ti­kus si­ke­re­i­nek, ahogy für­dött a nép­sze­rű­ség­ben. Szin­te nem­ze­ti ün­nep volt szü­lő­fa­lu­já­ban, mi­kor édes­any­ja és gye­rek­ko­ra em­lé­ké­re al­ko­tott szob­rát, a Csur­gói Ma­don­nát fel­ál­lí­tot­ták a temp­lom kert­jé­ben. Vagy a Gö­döl­lői Ag­rár­tu­do­má­nyi Egye­tem au­lá­já­ban A Mag apo­te­ó­zi­sát.

Az 1984 decemberében elhunyt Ame­ri­go Tot­nak, Tóth Im­ré­nek úgy ala­kult a sor­sa, hogy a tör­té­nel­mi vi­ha­rok­ban nem­csak te­het­sé­ge, de em­ber­sé­ge tar­tot­ta meg mű­vész­nek. És még va­la­mi: a Mű­csar­nok­ban ren­de­zett 1969-es be­mu­tat­ko­zá­sa előtt már is­mert volt az eu­ró­pai szob­rá­szat­tal fog­lal­ko­zó szak­em­be­rek előtt. S Itá­li­á­ban, ahogy más or­szá­gok­ban is, nem ad­nak ko­moly meg­bí­zást gyen­ge mun­ká­ra.

No, de hagy­juk a go­nosz­ko­dá­so­kat! Örül­jünk, hogy a te­rem­tés lá­zá­ban meg­szü­le­tett a ha­tal­mas élet­mű. Bú­sul­junk, hogy ki­csit a sen­ki­föld­jén vá­ra­ko­zik. Az el­ső a leg­fon­to­sabb, a má­so­dik, a fel­fe­de­zés csak idő kér­dé­se.

Ame­ri­go Tot for­ma­rend­je min­dig or­ga­ni­kus rend. Ha va­la­mi­ben ke­res­het­jük a nép­hez, a gye­rek­kor­hoz kö­tő­dést, az a hu­ma­niz­mus vál­la­lá­sá­ban lel­he­tő fel. A mun­kák in­tel­lek­tu­á­lis igé­nyes­sé­gé­ben. Ma­gya­rán az erős pa­rasz­ti gyö­ke­rek el­nyű­he­tet­len­sé­gé­ben. A ve­szen­dő em­ber cent­rum­ba ál­lí­tá­sá­ban.

A bib­li­ai té­mák fel­dol­go­zá­sa, a köz­éle­ti ese­mé­nyek­re va­ló re­a­gá­lás, port­rék a je­le­sek­ről vagy az épü­le­tek­hez kap­cso­ló­dó mun­kák, a ró­mai olim­pia meg­bí­zá­sai fel­fe­lé íve­lő egy­sé­get al­kot­nak. A Csur­gói Ma­don­na, a va­ti­ká­ni dom­bor­mű­vek, A Mag apo­te­ó­zi­sa egy-egy ars po­e­ti­ca az élet­mű­ben.

A kor­társ Ju­hász Fe­renc vers­sel kö­szön­töt­te a nagy szob­rászt: „Vi­lág­nagy ke­zé­vel / ha mű­vet for­máz Ame­ri­go Tot, vi­lág­be­szé­dűt, min­dig / ezt te­szi, mint a tom­bo­ló, győz­tes, is­ten-ere­jű / vég­zet-elő­dök: Mi­che­lan­ge­lo, Ve­ron­ese, Do­na­tel­lo. / És most ő is az: tom­bo­ló, győz­tes: vá­la­sza min­dig / az igen. Vá­la­sza min­dig a mű­vé­szet győz­tes re­mé- / nye a le­he­tet­len ha­lál­ban. Vá­la­sza a hit, a te­rem­tés / meg­ma­ra­dás-bi­zal­ma: a Mag­ban, a Csí­rá­ban, a Me­ren­gő / Ma­don­ná­ban, az anyag min­den Mű­vé­szet-Aka­ra­tá­ban.”

Feny­ve­si Fé­lix La­jos

::Nyomtatható változat::