A vasárnap igéje

SZENT­HÁ­ROM­SÁG ÜN­NE­PE UTÁN 8. VA­SÁR­NAP – Jer 2,1–9; 29–32

Hozzászólás a cikkhez

Mi, mai em­be­rek Bu­da­pes­ten vagy nagy­vá­ro­sok­ban gyak­ran ta­lál­koz­ha­tunk ut­cai misszi­o­ná­ri­u­sok­kal. Alul­já­rók­ban, köz­te­re­ken, mik­ro­fon­nal ki­han­go­sít­va, kis cso­por­to­su­lás kö­ze­pén áll az ige­hir­de­tő, és bűn­ről, meg­té­rés­ről, Is­ten ke­gyel­mé­ről, új élet le­he­tő­sé­gé­ről be­szél. Hall­já­tok az igét! – szól a pré­di­ká­tor a gond­ja­i­ba be­le­fe­led­ke­zett han­gya­boly-nép­hez, amely nem ér rá el­mé­lyed­ni Is­ten sza­vá­nak iga­zá­ban, nem ér rá fe­jét fel­emel­ni az ég fe­lé.

Bár, job­ban meg­néz­ve, a té­ren sok ko­moly arcot, bó­lo­ga­tó fejet lát­ni. Igen, ez, ami van, így – rossz. Ne­kem, mai em­ber­nek csak­úgy, mint a tár­sa­da­lom­nak.

Sza­ka­dék­ba ro­han a vi­lág, az em­ber el­pusz­tít­ja a föl­det, föl­éli tar­ta­lé­ka­it, a bűn min­den ízé­ben át­itat­ja a tár­sa­dal­mat, nincs egy sem, aki igaz len­ne! Ég­be­ki­ál­tó bű­nök so­ra a na­pi es­ti hír­adó­ban, bi­za­lom­vesz­tés, ér­ték­vál­ság. Re­mény­te­len az em­be­ri­ség sor­sa. Ed­dig, azt hi­szem, so­kan el­jut­nak. Hogy na­gyon nagy a baj. De ho­gyan to­vább? Meg­ol­dás, öt­let hí­ján – mert nyo­mo­run­kért va­la­kit okol­ni kell, s ma­gun­kat men­te­ni – vád­ló han­go­kat is hal­la­ni: na, hol van ilyen­kor az Is­ten(ed)? Tény­leg… és mi­ért nem se­gít raj­tunk az az is­ten, akit csi­nál­tunk ma­gunk­nak?!

Hall­já­tok az igét, ti mai em­be­rek!– mond­ja Je­ru­zsá­lem né­pé­nek eb­ben a nem mai kel­te­zé­sű igé­ben Je­re­mi­ás (2,31). (A pró­fé­ta az el­hí­vá­sát Kr. e. 627-ben kap­ta.) Olyan kor­ban élt, ami­kor né­pe igen mély­re ke­rült az egy Is­ten tisz­te­le­te, a tő­le ka­pott tör­vény meg­tar­tá­sa te­rén. Pe­dig a kez­det szép volt. Mát­ka­ság a pusz­tá­ban, sze­re­tet, szö­vet­ség, hű­ség. Bár igaz: a pusz­tai ván­dor­lás alatt is sok­szor volt hűt­len a nép, a pró­fé­ta még­is re­me­kül ér­zé­kel­te­ti a kont­rasz­tot: a ko­rai fény és a mos­ta­ni ár­nyék Is­ten és né­pe kap­cso­la­tá­ban fe­szült­sé­get kel­tő.

Nem Is­ten fe­led­te el né­pét. A ba­jok oka a bűn: a Jah­vé­tól va­ló el­for­du­lás. A szö­vet­ség­ben Jah­ve meg­tar­tot­ta ígé­re­tét, mi­u­tán ki­sza­ba­dí­tot­ta né­pét Egyip­tom­ból, a szol­ga­ság há­zá­ból, a pusz­tai ván­dor­lás vé­gez­té­vel pe­dig el­ve­zet­te Iz­ra­el fi­a­it az ígé­ret föld­jé­re. A nép vi­szont nem­hogy nem tel­je­sí­tet­te, ami a szö­vet­ség­ből rá há­rult, de vissza­ta­szí­tó bűn­be esett: ide­gen is­te­ne­ket tisz­telt, és ez­zel meg­gya­láz­ta az Úr­tól aján­dék­ba ka­pott föl­det. A szö­vet­ség­sze­gés nem ma­rad kö­vet­kez­mé­nyek nél­kül. Jah­ve nem hagy­ja szó nél­kül a hűt­len el­pár­to­lást, per­be száll az en­ge­det­len nép­pel, amely­re – ha meg nem tér – több­ge­ne­rá­ci­ós bün­te­tés, pusz­tu­lás vár.

Bár nem tex­tu­sunk ré­sze, még­is fi­gyel­jünk a 27–28. vers ha­ra­gos, fáj­dal­mas so­ra­i­ra: „…majd ha baj éri őket, így szól­nak: Kelj föl, se­gíts raj­tunk! Hol van­nak is­te­ne­id, ame­lye­ket csi­nál­tál? Kel­je­nek föl, se­gít­se­nek raj­tad ba­jod­ban, ha tud­nak!” A bál­vány­imá­dás, is­ten­csi­ná­lás, az Is­ten­nek va­ló há­tat for­dí­tás ma is tom­bol. Is­ten mel­lett a ma­gunk is­te­nét is be­épít­jük val­lá­si éle­tünk­be, hi­szünk a „ma­gunk mód­ján”. En­nek kö­vet­kez­­mé­nye­ként éle­tünk nem bol­dog, nem át­lát­ha­tó, nem tisz­ta, mert nincs meg a tisz­ta alap­ja. Nem jók a dön­té­se­ink, nincs zsi­nór­mér­té­künk, fel­cse­rél­tük Is­tent a kor kí­nál­ta bál­vány­is­te­nek­kel. Sza­la­dunk, mert dol­gunk van, és egy­re na­gyobb baj­ból kell ki­rán­ta­ni ma­gun­kat. Emi­att nem is érünk rá hall­gat­ni az igét. Vagy ha hall­juk, sem élünk be­lő­le. Még mé­lyebb­re esünk, bű­ne­ink spi­rál­ja le­húz, el­te­met. Pe­dig a leg­mé­lyeb­ben lé­vő­höz is szól az Is­ten. Azt ol­vas­suk, nem elég csak a nyo­mo­rú­ság ide­jén ke­res­ni Is­tent: „Kelj föl, se­gíts raj­tunk!” Hi­szen ő azt akar­ja, hogy né­pe ne­ki szol­gál­jon, pa­ran­csa sze­rint él­jen. Ke­mény szó, hogy ke­resd sza­ba­du­lá­so­dat bál­vá­nya­id­nál, aki­ket he­lyet­tem imád­tál…

Ha nem jön a se­gít­ség, Iz­ra­el né­pe és mi, mai em­be­rek Jah­vét, Is­tent okol­juk. Pe­dig pe­re csak ne­ki le­het ve­lünk, mert mi hagy­tuk el őt. Nem fi­gyel­tünk pa­ran­cso­la­ta­i­ra, mi ma­gunk okoz­tuk, ami­be ke­rül­tünk, pe­dig volt és van, aki a he­lyes úton akar ve­zet­ni.

A nya­kas, ke­mény­fe­jű iz­ra­e­li né­pen a fe­nyí­tés sem fo­gott. Ezért van szük­sé­gük ilyen „pe­da­gó­gi­ai” is­ten­kép­re, amely ant­ro­po­morf ele­me­ket is tar­tal­maz. Pa­nasz­ko­dó, mél­tat­lan­ko­dó, szem­re­há­nyó, szá­mon ké­rő, fe­nye­ge­tő Is­ten szól Iz­ra­el­hez pró­fé­tá­ja ál­tal. Nem mint­ha Is­ten­nek ilyen tu­laj­don­sá­gai len­né­nek, ha­nem né­pét így akar­ja rá­te­rel­ni a he­lyes út­ra, amely nem más, mint Is­ten igé­jé­nek kö­ve­té­se.

Ti, mai em­be­rek, fi­gyel­je­tek az Úr igé­jé­re! Ha ar­ra fi­gye­lünk, ha azt kö­vet­jük, ak­kor ta­lál­ko­zunk az Új­szö­vet­ség Is­te­né­vel, Jé­zus Krisz­tus Aty­já­val és a meg­vál­tó Krisz­tus­sal. Az evan­gé­li­um öröm­üze­ne­te szó­lal meg az Úr igé­jé­ben, tör­vé­nye mel­lett, ame­lyet nem ér­vény­te­le­ní­tett, ha­nem be­töl­tött. Evan­gé­li­u­ma mu­tat­ja meg az utat.

Nem si­rán­koz­ni kell, hogy min­den rossz, és hogy él­ni sem le­het már ilyen go­nosz vi­lág­ban. Mert nem Is­ten ha­gyott cser­ben min­ket! Mi, Kr. u. 2010-ben a Kr. e. 600-as évek né­pé­hez ké­pest már azt is tud­juk, hogy nem az íté­let, a per, ha­nem a ke­gye­lem, a meg­men­tés ér­ke­zett a hűt­len, bál­vány­imá­dó, rom­lott vi­lág­ba. Nem bo­ron­ga­ni kell, vál­sá­got em­le­get­ni, ha­nem örül­ni, hogy Is­ten­nél van a meg­ol­dás, mert mi ugyan min­dent, mint Iz­ra­el fi­ai, a leg­mély­sé­ge­seb­ben el­ron­tot­tunk, és ron­tunk na­pon­ta, de még min­dig van ke­gye­lem és idő! A bű­nök so­ka­sá­ga mel­lett fel­fény­lik az is­te­ni jó­ság! El­pusz­tul­nánk, ezt tud­juk, ha­csak…

…ha­csak meg nem hall­juk az igét. Amíg nem ké­ső. Mert ma még szól. Al­kal­mas és al­kal­mat­lan he­lyen. Temp­lom­ban és alul­já­ró­ban, köz­te­re­ken, té­vé­ben, rá­di­ó­ban és az in­ter­ne­ten a hang­zó ige­hir­de­tés­tá­rak­ban. És akár­hol és akár­mi­kor az Is­ten ke­gyel­mé­ből el­ér­ve min­ket él­ve, lük­tet­ve jut el a szí­vünk­be. A szó, Is­ten sza­va, amely ha­lál­ból éle­tet hoz, le­lep­lez, ha kell, össze­tör, meg­se­bez, de meg­gyó­gyít, vi­gasz­tal, új pers­pek­tí­vát ad.

(Ha Je­re­mi­ás pró­fé­ta ki­vé­te­les sze­mé­lyi­sé­gé­vel iro­dal­mi ta­lál­ko­zást is sze­ret­nénk, ol­vas­suk el Franz Wer­fel Hall­já­tok az igét! cí­mű re­gé­nyét. E so­rok író­já­nak ka­tar­zis­sze­rű hit- és ol­vas­mány­él­mé­nye volt e kötet.)

Kő­há­ti Do­rottya

::Nyomtatható változat::