A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Ugyan nem sze­re­pelt a Szél­ró­zsa prog­ram­fü­ze­té­ben, még­is a ta­lál­ko­zó egyik leg­si­ke­re­sebb kon­cert­jét ad­ta pén­tek­ről szom­bat­ra vir­ra­dó­an Zol­tai Sán­dor. A vég­egy­há­zi fi­a­tal­em­ber né­hány is­me­rő­se biz­ta­tá­sá­ra ra­gad­ta ma­gá­hoz a kis­szín­pad egyik mik­ro­fon­ját, mi­re a még éb­ren lé­vő fesz­ti­vá­lo­zók több­sé­ge – há­tat for­dít­va sö­ré­nek és be­szél­ge­tő­part­ne­ré­nek – lel­ke­sen tap­solt és tán­colt. Zol­tai Sán­dor a Dió­tö­rő és Egér­ki­rály cí­mű mu­si­cal be­tét­da­lá­val kezd­te rög­tön­zött mű­so­rát, majd más is­mert szín­pa­di mű­vek fel­idé­zé­se után a rock and roll mű­fa­já­ból éne­kelt, kon­cert­jét pe­dig egy an­gol nyel­vű ke­resz­tény dal­lal zár­ta. A fi­a­tal mű­vész nem­csak hang­já­val, ha­nem kö­zön­sé­gé­vel is tö­ké­le­te­sen bánt, nem cso­da hát, hogy per­ce­ken be­lül nép­sze­rű­vé lett a ta­lál­ko­zón részt ve­vők kö­ré­ben. A bé­kés­csa­bai evan­gé­li­kus gim­ná­zi­um egy hó­nap­ja érett­sé­gi­zett di­ák­ját a pro­duk­ció más­nap­ján kér­dez­tük.

– Gyer­mek­ko­rom óta vonz a szín­pad, de nem volt bá­tor­sá­gom be­le­vág­ni. Ami­kor az­után 2006-ban meg­ke­res­tem a me­ző­ko­vács­há­zi ze­nés szín­pad ve­ze­tő­jét, ő azon­nal ének­ta­nár­hoz irá­nyí­tott. A bé­kés­csa­bai Scher­zo fesz­ti­vál szó­ló­éne­kes-ver­se­nyé­ben va­ló sze­re­pe­lé­sem „kö­vet­kez­mé­nye­ként” a Csa­bai Szí­ni­stú­dió ve­ze­tő­je el­csá­bí­tott ma­guk­hoz a me­gye­szék­hely­re. Ek­kor let­tem az evan­gé­li­kus in­téz­mény di­ák­ja. A tár­su­lat­tal 2009-ben a Szél­ró­zsa-utó­ta­lál­ko­zón is fel­lép­tünk.

– Hol foly­ta­tod?

– Szep­tem­ber­től a Pes­ti Ma­gyar Szín­ház aka­dé­mi­á­ján ta­nu­lok. Tu­da­to­san nem a mu­si­cal, ha­nem a pró­zai sza­kot vá­lasz­tot­tam. A jö­vő­ben az­tán majd sze­ret­ném a két te­rü­le­tet kom­bi­nál­ni. Sze­ret­nék azon­ban massző­ri vég­zett­sé­get is sze­rez­ni, ál­lí­tó­lag jó ke­zem van hoz­zá. És min­den­fé­le­kép­pen sze­ret­ném ki­pró­bál­ni ma­gam óvo­da­pe­da­gó­gus­ként is. Sze­re­tem a gye­re­ke­ket, meg úgy ál­ta­lá­ban is sze­re­tek az em­be­rek lel­ké­vel fog­lal­koz­ni.

– Azt so­kan meg­ál­la­pí­tot­ták az éj­sza­ka is, hogy meg­ta­lá­lod a han­got az em­be­rek­kel, a kö­zön­sé­ged­del.

– Csak így van ér­tel­me csi­nál­ni. Ha ma­ga­mat adom, a kö­zön­ség is sze­ret­ni fog. Ennyi az egész.

– Na­gyon el­szánt­nak tűnsz. Bi­zo­nyá­ra nem volt könnyű vég­egy­há­zi­ként el­ér­ned, hogy Bu­da­pest egyik leg­je­len­tő­sebb szín­há­zá­nak is­ko­lá­já­ban ta­nulj.

– Va­ló­ban szám­ta­lan do­log­ról le kel­lett mon­da­nom már ed­dig is, a csa­lá­dom ke­ve­set lát az is­ko­la, a pró­bák és a fel­lé­pé­sek mi­att.

– Ed­dig is fel­tűn­tél né­hány na­gyobb egy­há­zi ren­dez­vé­nyen, idén pe­dig már a ta­lál­ko­zó „hi­va­ta­los ze­ne­ka­ra”, a Szél­ró­zsa Band tag­ja­ként is lát­hat­tunk.

– Meg­tisz­tel­te­tés volt szá­mom­ra, hogy meg­ke­res­tek. Ko­ráb­ban ra­jon­gó­juk vol­tam. Ha­mar be­fo­gad­tak, össze­csi­szo­lód­tunk, meg­sze­ret­tem a csa­pa­tot. Örü­lök, hogy ve­lük éne­kel­he­tek.

Lász­ló Je­nő Csa­ba

::Nyomtatható változat::