A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A Szél­ró­zsa töb­be­dik nap­ján fel­tűnt, hogy a szín­pa­dok kö­ze­lé­ben rend­sze­re­sen meg­je­le­nik egy fi­a­tal, vak lány, dik­ta­fon­nal a ke­zé­ben. Fi­gyel­mes gon­dos­ság­gal igyek­szik rög­zí­te­ni az ép­pen ak­tu­á­lis prog­ra­mot, időn­ként el­len­őriz­ve, hogy megy-e a ma­si­na. Meg­szó­lí­tot­tuk.

– Tóth Vi­vi­en va­gyok. Az evan­ge­li­kus.hu szá­má­ra ké­szí­tem a fel­vé­te­le­ket, Hor­váth-Bol­la Zsu­zsan­ná­nak, a por­tál szer­kesz­tő­jé­nek a meg­bí­zá­sá­ból – mu­tat­ko­zik be. – Ez a má­so­dik Szél­ró­zsa ta­lál­ko­zóm, ko­ráb­ban nem ve­het­tem részt raj­ta, mert nem tud­tam ró­la: nem vol­tam sem hí­vő, sem evan­gé­li­kus. 2008 hús­vét­ján ke­resz­tel­ked­tem meg és kon­fir­mál­tam egy­szer­re. Ak­kor let­tem evan­gé­li­kus, an­nak kö­vet­kez­mé­nye­ként, hogy 2006-ban a sop­ro­ni Eöt­vös Jó­zsef Evan­gé­li­kus Gim­ná­zi­um és Egész­ség­ügyi Szak­kö­zép­is­ko­lá­ba ke­rül­tem. Ott tér­tem meg, ahogy ezt mon­da­ni szok­ták.

Er­re a mun­ká­ra ma­gam je­lent­kez­tem. Elő­ször ar­ról volt szó, hogy be­szá­mo­ló­kat ké­szí­tek az it­te­ni ese­mé­nyek­ről. Ha­ma­ro­san azon­ban jött az öt­let: mi len­ne, ha ama­tőr­ként hang­fel­vé­te­le­ket ké­szí­te­nék a por­tál szá­má­ra.

Saj­nos, ez nem mind­egyik ese­mény­ről si­ke­rül. Most csi­ná­lom ezt elő­ször, és nem min­den­ki tud­ja, hogy mi­ért. Kö­rü­löt­tem jön­nek-men­nek az em­be­rek: be­le­szól­nak, han­gos­kod­nak. Kü­lön fel­adat oda­ér­ni a hely­szín­re és meg­fe­le­lő he­lyet ta­lál­ni, ahon­nan jól le­het hal­la­ni az el­hang­zot­ta­kat. Nem sok prog­ram lesz meg­örö­kít­ve, de bí­zom ben­ne, hogy ez is se­gít­sé­get nyújt majd azok szá­má­ra, akik ezt a Szél­ró­zsát ki­hagy­ták. Én igyek­szem mi­nél töb­bet át­ad­ni.

Kő­sze­gen más­ként él­tem meg a ta­lál­ko­zót. Nem azt mon­dom, hogy ott jobb volt, csak job­ban tud­tam fi­gyel­ni. Ott a kö­zös­ség ere­jét na­gyon át tud­tam él­ni fris­sen meg­tért mi­vol­tom­ban. En­gem le­nyű­gö­zött az a han­gu­lat, a lég­kör, ami ezt a kö­zös­sé­get ki­ala­kít­ja. Szá­mom­ra érez­he­tő volt Jé­zus Krisz­tus je­len­lé­te, aki ezt a kö­zös­sé­get össze­tart­ja. Na­gyon jól érez­tem ma­gam, és el­dön­töt­tem, hogy ne­kem ez kell, és el aka­rok jön­ni a kö­vet­ke­ző Szél­ró­zsá­ra is.

Ez itt Szar­va­son most más: a na­pok nagy ré­sze az­zal te­lik, hogy oda tu­dok-e ér­ni a kö­vet­ke­ző prog­ram­ra, mit ter­vez­zek be, ha két egy­mást ütő prog­ram van. Ne­héz úgy el­mé­lyül­ni egy bib­lia­ta­nul­mány­ban, ha köz­ben azon iz­gu­lok, hogy ki ne me­rül­jön az elem, vagy hogy sen­ki se ki­a­bál­jon be­le a fel­vé­tel­be.

Most in­kább ez­zel va­gyok el­fog­lal­va, de a kon­cer­te­ken ugyan­úgy részt ve­szek, mint bár­ki más. Kí­sé­rő­im­mel együtt „tom­bo­lunk” mi is az el­ső sor­ban, és ugyan­úgy ének­lünk, mint a töb­bi­ek. Az ilye­nek­ből na­gyon ki tu­dom ven­ni a ré­sze­met ma­gam is.

Dr. Sra­mó And­rás

::Nyomtatható változat::