Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

„Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban.” Zsolt 73,25 (Jn 14,7; Róm 8,18–23[24.25]; Zsolt 50) Íme, a hit lényege: elfogadom, hogy mind a látható és a láthatatlan, mind a jelenvaló és az eljövendő világban Isten, ugyanaz az Isten az úr. Ha pedig örülhetünk valaminek ezen a földön, az azért lehetséges, mert minden szép és jó tőle származik. Ezért az első parancsolat nem elviselhetetlen kényszer, hanem már most az öröm parancsolata.

„Amikor Jézus látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül.” Mt 9,36 (5Móz 2,7a; Mt 7,21–27; Ézs 1,1–9) Jézus egykori hallgatói nem csupán fizikailag voltak kimerültek: a Jó Pásztorra kiüresedett, földhözragadt, vallásosságában is elgépiesedett életük miatt volt szükségük. De ha ő ma már földi testben nem látható, nem hallható, mit hallanak róla a most elgyötörtek és elesettek? És meglátják-e a Jó Pásztort abban, amit hallanak róla? Ha pedig a szavakban még nem veszik észre, akkor meglátják-e abban, akitől hallanak róla?

„Abban nyilvánult meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala.” 1Jn 4,9 (Jer 29,11; Ez 22,23–31; Ézs 1,10–20) Íme, az evangélium összefoglalása a Jn 3,16 mellett, mely az istentiszteleten szintén elhangzik. Isten szeretetének végső célja az élet. Az az élet, amely egy pillanatra sem lesz elviselhetetlenné, és amelyet nem fenyeget minden pillanatban a vég. Krisztus halála és feltámadása, a bűn és a halál legyőzése ennek biztosítéka. Senki és semmi más nem ad erre biztosítékot. A többes szám első személyű megfogalmazásban (hozzánk, éljünk) az is benne van, hogy az élet csak akkor élet, ha az emberek közötti szeretetközösség sem ér soha véget.

„..aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat.” 2Kor 9,6 (Ruth 2,2; Róm 2,1–11; Ézs 1,21–31) Pál itt az adakozással kapcsolatban az eltérő anyagi lehetőségekre és az adomány áldására utal. Mindennél fontosabb, hogy ne kényszerűségből, hanem szívből történjen. Hiszen Krisztus önként mindent odaadott értünk. Földi életében a hála, a viszonzásnak legalább a kísérlete a megajándékozottak, meggyógyítottak részéről enyhén szólva hiányos volt. Ezt Pál is nagyon jól tudta, mégis biztat. Az adakozás is része Krisztus követésének. Krisztus követése pedig sohasem lehet alku tárgya.

„Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.” Ef 4,32 (Zsolt 25,11; 2Thessz 1,3–12; Ézs 2,1–5) A levél mintha nyitott kapukat döngetne ezzel a felszólítással. A keresztény gyülekezetben mindez a világ legtermészetesebb dolga. Vagy mégsem? A gyülekezet tagjai is saját maguknak bocsátanak meg a legkönnyebben? Újra meg újra elő kell vennünk az apostoli intést, amely Krisztus példájára irányítja tekintetünket.

„Távol legyen tőlünk, hogy fellázadjunk az Úr ellen, és elforduljunk ma az Úrtól...” Józs 22,29 (1Kor 4,2; Mt 26,59–66; Ézs 2,6–22) A Szentírásban bőven találunk példákat lázadásra – a bűnbeeséstől kezdve – és a lázadás szándékára, lehetőségére. Ezek egy része többé-kevésbé korhoz kötött, és mai körülményeink között nehezen érthető. A lázadás, a bűn lényege azonban mindig ugyanaz: az ember egy-egy dologban vagy úgy általában Isten helyére akar lépni, mert nem bízik benne. Az első parancsolatot pedig lehetetlen önmagában megszegni, a többi kilenc megszegésére is az első miatt kerül sor. „Mindennél jobban kell Istent félnünk és szeretnünk, és benne bíznunk” – tanítja Luther a Kis kátéban.

„Az Úr ... igéjét dicsérem” Zsolt 56,11 (2Kor 10,13; Jel 20,11–15; Ézs 3,1–15) Az Úr a dicséret legfőbb tárgya, tehát hála és dicséret illeti mindazért, ami tőle származik. Mindenekelőtt igéjéért, annak minden kijelentéséért, akaratának közléséért, ígéreteiért. A legnagyobb dicséret pedig – amit a zsoltáríró (Dávid) még legfeljebb homályosan sejthetett – a testté lett Igéért, Jézus Krisztusért illeti. Istent úgy ismertük meg, mint aki mindig is szólt, Krisztusban pedig végérvényesen kitárulkozott. Igéjével nem kíváncsiságunkat akarja kielégíteni, hanem mindörökre magához vonzani.

Dr. Szentpétery Péter

::Nyomtatható változat::