SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN UTOLSÓ ELŐTTI VASÁRNAP

Hozzászólás a cikkhez

A jeruzsálemi templom pusztulása tragikusan bekövetkezett mintegy hetven esztendővel Jézus jövendölését követően. Milyen jó, hogy nem a mi időnk és nem a mi tragédiánk – sóhajtunk.

Jézus figyelmeztető szavai azonban konkrét történelmi eseménytől függetlenül is válságra, megrázkódtatásokra, összeomlásra utalnak. Mindig fölkavar, ha hírt hallunk, képeket látunk természeti katasztrófák vagy háborúk okozta pusztításról. Különösen az a megrázó ezekben az eseményekben, hogy szembesítenek bennünket a modern ember korlátjaival, tehetetlenségével, meghasonlottságával. Ezért, bár közvetlen környezetünket (eddig) többnyire nem érintették a világméretű megrázkódtatások, mégsem mondhatjuk, hogy nem rólunk van szó.

A megjövendölt események kétségkívül ítéletesek. Jézus nem a város épületeit, nem a templom pompás falait félti, hanem az embereket. Érzékletesen mutatja be az „ördögi kört”: hogyan válhatnak egyre mélyebb csapdákká épp az elembertelenedő világ okozta megpróbáltatásaink. A hit-, szeretet-, éberségpróbák maguk alá temetnek, és végképp eltakarják szemünk elől az Istent. A teremtett világ, életünk romjai kegyelem, gyó-gyulás után kiáltanak.

Jézus nem évszámokban, hanem történésekben gondolkodik.

Vannak tapasztalataink a „békeidőben is omló kövekről” – olykor robbanásszerűen, máskor lassan dőlnek össze házak, életek, kötelékek. Jézusnak igaza van: ahol kapcsolatok, otthonok, templomok, országok pusztulnak, ott mindig hitek semmisülnek meg, emberek kerülnek végső helyzetbe.

Isten azonban nem pusztán szemléli torokszorító helyzeteinket. Erről tanúskodnak Jézus földi életének mélypontjai. Nagycsütörtöki és nagypénteki tusáját értetlen tanítványai, kegyetlen ellenfelei mellett önmagával és a Mennyei Atyával is vívta. Meghalt, „félredobták mint megvetett sarokkövet”. Úgy tűnt, minden hiába, még ő sem elég erős ahhoz, hogy győzzön a Gonosz felett. Húsvét hajnalán mégis az az örömhír ébresztette övéit, hogy Istent nem temették el az események.

Bár globális korunk árnyai mára valóban nagyra nőttek, nem sajátíthatjuk ki az üzenetet. E szavak minden nemzedéket, minden egyes embert megszólítottak, megszólítanak. A templom elpusztulásakor egy nép, a szeretett hitves halálakor az egyén éli át azt, hogy „mindennek vége”.

Jézus a katasztrófákról mint eljövetelét megelőző jelekről beszél tanítványainak. Nem haláltusának, hanem vajúdásnak nevezi őket, mely épp az élet születését előzi meg fájdalmasan, de reményt adóan. Nem a próbatételek jelentik a véget. Az utolsó szó Jézusé lesz: az árulás, a gyűlölet, a felbomlás tetőfokán emberileg megmagyarázhatatlan erővel az evangélium hangzik fel. A találkozás öröme felülmúl majd minden szenvedést. Ajándékként élhetjük át, hogy nemcsak Istent, hanem bennünket se temettek el véglegesen az események. Szüntelenül kérnünk kell, hogy ez a reménység „kitartson mindvégig” bennünk: a hétköznapok és a világ viharaiban is.

Imádkozzunk együtt Lutherrel:

Minden vigasztalás Atyja és Istene! Ajándékozd nekünk igédet és Lelkedet, azáltal adj hálás, boldog hitet, hogy mostani bajunkat is legyőzhessük, és később is minden nyomorúságból győztesen kerülhessünk ki.

Hadd tapasztaljuk meg újra, és hadd ízleljük meg, hogy valóban igaz, amit kedves Fiad, a mi Krisztusunk mondott: Bízzatok, én legyőztem a világot! Ámen.

Dr. Cserhátiné Szabó Izabella

::Nyomtatható változat::