Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Alig akad, aki visszautasítana az őszi-téli, hideg, borongós délutánokon egy csésze forró teát. Ahány teázó, annyiféle ízlés: van, aki gyorsan felhajtja, van, aki szertartásosan kortyolgatja. Sokan ízesítik citrommal, cukorral, tejjel. A teázók táborának másik fele mélységes megvetéssel gondol az ízesítése miatt aromáját vesztett teára. Szerintük egyenesen vétek bármivel torzítani az egyedi ízt.

Egyedül teázni – állítólag – azt jelenti: gondolataim vannak, amelyeket fel szeretnék dolgozni, végig akarok gondolni valamit, vagy egyszerűen csak emlékezni kívánok. Másokkal együtt teázni: a barátság jele, meghitt alkalom. (Ellenségeivel csak akkor teázik az ember, ha békülni szeretne.)

Ennek az eddig meglehetősen általános eszmefuttatásnak nem sok helye lenne egy keresztény lapban, ha nem folytatnám azzal, amire egy ismerősöm hívta fel a figyelmemet, s amely teakészítéskor egyre gyakrabban eszembe jut.

A filteres teák korát éljük. Ma már senki nem kérdezi, hogyan kell használni a teafiltert. Senki nem bontja fel ollóval, és senki nem veszi a szájába, hogy forró vizet kortyolgasson hozzá. A filtert gyakorlott mozdulattal a forró teavízbe mártjuk és áztatjuk. Egyperces, háromperces, ötperces teákat készítünk. Az áztatási időtől függ, mennyire lesz erős, élénkítő vagy nyugtató az italunk. Más-más anyagok oldódnak ki az első percben, mint az ötödikben.

Sok hívő ember számára kérdés, hogyan lehet az, hogy Jézus bennünk él? Mennyi marad a személyiségünkből, ha őt nevezzük Urunknak? Megszűnünk-e létezni, ha mindenben az Ő ízlése szerint járunk el? Nem leszünk-e egyformák, ha minden hívő Jézushoz igyekszik hasonlítani?

Olyan kérdések ezek, amelyek annyira felzaklathatnak, és távol tarthatnak Krisztus követésétől, hogy szinte félünk kézbe venni a Bibliát. Félünk elveszíteni magunkat, de attól is félünk, hogy olyanok maradjuk, amilyenek vagyunk. Olyan kérdések ezek, amelyeket nem szívesen kérdezünk senkitől, mert ezzel éretlenségünket bizonyítanánk, vagy közhelyszerű választ tehetnénk zsebre, cseppet sem megnyugodva tőle.

A teafilter bölcsen „válaszol”. A látvány, amint a hófehér csészében a tiszta víz fokozatosan aranybarnává válik, önmagáért beszél. Soha többé nem lehet szétválasztani a vizet és a teaaromát. Az új keverék már többé sem víz, sem teafű, hanem tea. Mindkét elem alkotórészei jelen vannak, de együtt sokkal nemesebbek, élvezetesebbek, mint külön. A víz nem veszítette el saját magát. A minősége és a neve lett egészen új.

Nem rossz példa ez talán a Jézussal való életközösségre. Megmagyarázhatatlan titok, mégis valóság, hogy a mi Megváltónk jelen van az életünkben. Nem rabolja el az egyéniségünket, de nem is azonosul velünk. Ketten együtt, Ő és én, párbeszédes és egymásra figyelő kapcsolatban lehetünk azzá, ami a vacogó világ számára az illatos, forró tea: üdítővé, mégis megnyugtatóvá, új lendületet adóvá.

Párbeszédes kapcsolat? Igen, a Biblia azért vált elérhetővé számunkra, hogy megismerjük belőle Isten és az Ő Fia jellemét, egyéniségét. A Biblia nem történelemkönyv, nem is biológiai vagy természettudományi tanulmány.

A Biblia Isten jellemrajza. Amikor olvasom, Ő szól hozzám. Én pedig kérdezhetek, akár vitatkozhatok is, összefüggéseket kereshetek, parancsot, üzenetet, bátorítást kaphatok, személyre szabottat. Persze, ez a kapcsolat csak úgy lesz élvezetes, ha a teafiltert, Isten Igéjét nemcsak egy pillanatra lógatom bele az életembe, hanem engedem, hogy ázzon, hogy kiadja az aromáját. Nem akarom, hogy kimenjen a fejemből. Gondolkodom rajta. Akkor formálja az egyéniségemet, ha időt és figyelmet szánok rá. Ha egy ember megismeréséhez idő kell, mennyivel inkább igaz ez Isten megismerésére!

Kellemes és kitartó teázást kívánok a nyitott Biblia mellett!

Bálint Józsefné

::Nyomtatható változat::