A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 9. vasárnap

Hozzászólás a cikkhez

A sáfár szó szinonimája a gondnok, esetleg a főkomornyik lehet, de semmiképpen sem a helytartó. A sáfár ugyanis szolga. Igaz, hogy ura a többi szolga fölé rendelte, de nem azért, hogy – távollétében – helyette és nevében uralkodjék a ház népe fölött. A sáfár többletjogosítványa csak arra szól, hogy a ház ura által megszabott időben kiadja a szolgák járandóságát. Ez nem hatalom, hanem feladat, mégis ürügy lehet a hatalmaskodásra. Nagy a kísértés, hogy a sáfár előbb-utóbb helytartóként viselkedjék. A helytartó ugyanis élet-halál ura a rábízott tartományban. Ura nevében törvényt ülhet az alattvalók fölött. Megbüntetheti, de meg is jutalmazhatja őket. Jézus arról beszél, hogy második eljöveteléig nem helytartókra bízza az Isten háza népét, hanem sáfárokra.

Az úrhatnám szolgává lett sáfár magatartásának gyökerét Jézus abban látja, hogy nem számol Ura visszatérésével. Nem tart attól, hogy egy napon számot kell adnia sáfárkodásáról. Jézus szerint az ilyen sáfár nem okos ember, mert nincs tisztában reális helyzetével. Nem gondol arra, hogy Ura a többi szolgával együtt fogja felelősségre vonni, és – mint a többi szolgától – tőle is a rábízott feladat teljesítését kéri számon: kellő időben és megfelelő lelki javakkal látta-e el Isten háza népét?

Isten vagyona ugyanis ebben a világban nem anyagi természetű. Luther így mondja egyik vízkereszti prédikációjában: „Istennek ebben a világban egy fillér vagyona sincs”, majd hozzáteszi, hogy Isten háza népének ugyan szüksége van földi javakra is, hiszen ebben a világban él, de Isten erről nem a maga vagyonából gondoskodik, hanem kölcsönvesz földi uralkodóktól és tehetősebb híveitől. Az Isten háza népe fölé rendelt sáfárokra azonban Isten a maga vagyonát bízta, ami tisztán lelki kincset jelent. Ezért nagy baj, ha az egyház sáfárai földi javak osztogatásával vagy visszatartásával próbálják engedelmességre kényszeríteni a rájuk bízott szolgatársakat.

Amikor Lukács ezt a példázatot megörökítette, az egyházban már kibontakozóban volt a hierarchikus rend a püspök monarchikus jellegű hatalmával. Az evan- gélista erre a helyzetre vonatkoztatja Jézus szavait. Nem állítja, hogy nincs különbség a gyülekezet tagjai között. Nyilván Lukács is vallja, hogy „maga az Úr rendelt némelyeket apostolokul és vezetőkül”. Ezzel azonban nem emelte ki őket a szolgák sorából, nem tette őket maga helyett urakká – mint a császár a helytartóit –, hanem több felelősséggel járó, nagyobb szolgálattal bízta meg őket: rendszeresen kell gondoskodniuk a nyáj „táplálékáról”. Ennek érdekében bízta rájuk a „maga vagyonát”, tehát az egyház lelki kincsét, az evangéliumot: a hirdetett igét, a tanítást, a lelki kormányzást – mai szóval: lelki vezetést – és a szentségeket. A püspököknek és lelkészeknek nem arról kell számot adniuk, hogy sáfárkodásuk idején anyagiakban mennyivel gyarapodott az egyház vagy a rájuk bízott gyülekezet, hanem hogy tisztán hangzott-e az ige, helyes volt-e a tanítás, és megfelelő lelki vezetésben részesült-e az Isten háza népe.

Lukács úgy emlékszik, hogy Jézus végül újabb hasonlattal egészítette ki a példázatot: ha a szolga hibát követ el, mindenképpen verést kap. Az akkori világban ez elkerülhetetlen volt. Ám különbséget tettek a verés mennyiségének kiszabásakor, annak megfelelően, hogy a vétkes szolga tisztában volt-e ura akaratával, tudta-e, hogy mulasztást követett el, amikor feladatát nem megfelelően hajtotta végre.

Lukács feltételezi, hogy az Isten háza népének élén álló sáfárokra azért esett a választás, mert a tapasztalat megmutatta, hogy a legjobban ők értették meg Uruk szándékát és akaratát. De ezért nagyobb a felelősségük is. Többet kaptak, többet is kérnek számon tőlük. Számadásuk sikerében azonban nemcsak ők érdekeltek, hanem a rájuk bízottak is. Ha ugyanis a sáfár úrhatnám szolgának bizonyul, és helytartóként viselkedik, annak ő csak az ítélet napján fogja kárát látni, a rábízottak azonban most szenvedik meg. A nyájat most éri verés, ha a fölé rendelt vezető a nagyobb szolgálat lehetőségét uralkodásra használja. Ezért az Isten háza népe mindig abban érdekelt, hogy a vezetésére rendelt sáfárok az Úr hű és okos szolgáinak bizonyuljanak. Sáfárok esetében ugyanis az oktalan egyben gonoszt jelent. A reális helyzetét, feladatát nem jól felmérő sáfár gonoszul bánik a rábízottakkal.

Az Isten háza népe tehát akkor értékeli reálisan helyzetét, ha felismeri: a hűséges és okos sáfár Isten ajándéka és áldás, a helytartó típusú vezető viszont az egész nyáj veresége. Ezért kell az Isten népének szüntelenül imádkoznia, hogy Isten hű és okos sáfárokat rendeljen vezetésére.

Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus! Adj engedelmes és bölcs szívet azoknak, akiket egyházad vezetésére rendeltél, a gyülekezeteket pedig indítsd arra, hogy szüntelenül imádkozzanak értük, hogy szolgálatuk nyomán bőven részesüljenek lelki javakban, és velük együtt, téged követve elérjék hitük célját, az üdvösséget. Ámen.

Véghelyi Antal

::Nyomtatható változat::