Keresztény szemmel

Emlékképek

Hozzászólás a cikkhez

Az ember nem vág ököllel valakinek csak úgy a képébe. Valami nagyon komoly ügynek kellett a háttérben állnia, hogy mégis megtettem. Talán csúfolódás volt? Talán nem is rólam szólt? Egyetlen más alkalomra sem emlékszem, hogy előfordult, hogy valakinek behúztam volna.

Porkoláb Tamás az osztály egyik legmagasabbjaként az osztályképen az utolsó sorban látható. A tornaórán is jó távol kerültünk egymástól, mert ő elöl állt, számomra pedig minden évben külön izgalmat jelentett, hogy ne az utolsó, hanem legalább az utolsó előtti legyek. Máskor azonban szinte barátok voltunk. A Damjanich utca sarkáig együtt is mentünk haza. Ő aztán ott elfordult, én meg mentem tovább a Rottenbiller utcán.

Amikor összeverekedtünk, tél volt. Tisztán emlékszem a hidegre. A verekedés szó is túlzás ebben az esetben, mert valójában én csak egyetlenegyet ütöttem. Csakhogy ezt az egyet egy nálam másfél fejjel magasabb, erős fiú arcába. Csak tudnám, mi volt az oka! Az ember nem vág ököllel valakinek csak úgy a képébe. Valami nagyon komoly ügynek kellett a háttérben állnia.

Valószínűleg ez a későbbiekben mégis másodlagossá vált, ugyanis emlékszem még valamire. A bátorság érzésére. Ez még az idő múltával is lelkesedéssel tölt el. Valami elképzelhetetlen, őrült, vakmerő bátorság fogott el. Talán csak 12 éves korában képes az ember erre. Nem érdekelt semmi. Sem a tornasorban betöltött helye, sem az ereje. Semmi. Ott állt előttem az óriás, bolondság volt megütni, de valahogy mégis kellett. Nem lehetett győzni ellene, de meg kellett bántani. És én ütöttem. Egyet, de az nagy volt.

Életem óriásai vonulnak fel előttem. Közöny, szenvedés, reménytelenség. Gonosz, gúnyos arcukkal röhögnek a képembe. Esélyem sincs győzni ellenük, de talán néha sikerült megbántanom őket. Öklöm feldagadt. Olykor bizonytalan vagyok, lesz-e még erőm újra felemelni és ütni. Tudom, a legnagyobb, legkajánabb ellenség még hátravan.

Nézem a régi fényképet. Porkoláb Tamás egy kisfiú. Csak egy kisfiú. Akkor rettenetes óriás volt. Mostanra azonban tudom, hogy csak egy kisfiú volt.

Amikor felocsúdott első döbbenetéből, utánam jött az utca másik oldalára, és nagyon összevert. A hideg és a vér íze emlékeimben összemosódik.

Koczor Tamás

::Nyomtatható változat::