A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A világ különböző országaiból, kulturális, gazdasági környezetéből összesereglett mintegy ezer résztvevő az első napokban egy nagyvárosra emlékeztető embertömegre hasonlított leginkább, ahol csak nagyon kevesen ismerik egymást. Ilyen helyzetben fennáll az elmagányosodás veszélye, ami nagyon megkeserítheti a hazájától, családjától, megszokott környezetétől elszakadt ember életét. Egy faluközösségben azonban más a helyzet. A falvak lakói ismerik, számon tartják egymást. A nagygyűlés szervezői éppen ezért ún. faluközösségekre osztották a küldötteket, ahol ízelítőt kaphattak mindabból, amit a világ másik végéről érkezett résztvevők hordoztak magukban a téma – „Gyógyulást a világnak!” – kapcsán.

Én is a tíz faluközösség egyikének tagja lehettem. A mintegy 75 főt számláló közösségünk arra a kérdésre próbált választ találni, hogy mi az egyház feladata a gyógyításban. Annak érdekében, hogy a beszélgetés minél hatékonyabb legyen, és a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt lehetőleg mindenki szóhoz juthasson, a faluközösség „családokká”, asztaltársaságokká alakult minden délelőtt. Az én asztaltársaságomhoz három püspök (egy afrikai, egy ázsiai és egy európai), valamint egy etiópiai egyházi munkatárs, egy németországi teológiai tanár, egy finnországi orvosnő és egy indonéziai lelkésznő tartozott. Minden szempontból színes társaság voltunk. Más-más kontinensről érkeztünk, más-más gazdasági, kulturális háttérrel rendelkeztünk, más-más helyet töltünk be a minket kiküldő egyházban, de mindennap együtt tanulmányoztuk az aznapra kijelölt bibliai részt.

Mindezeken túl gondolatébresztő volt a reggeli úrvacsorás istentiszteletek liturgiája és igehirdetése, valamint a régiók igei alapú bemutatkozása is. Megrázó volt számomra annak a fiatal chilei lelkésznek a vallomása, aki elmondta, hogy számára a megbocsátás különösen nehéz dolog. Nem is olyan rég politikai fogolyként fél évet ült egy chilei börtönben, ahol embertelen körülmények között éltek a rabok, és őt is naponta kínozták. Túl friss még benne az élmény ahhoz, hogy vallatóira gondolva a megbocsátás jusson eszébe, jóllehet tisztában van a krisztusi paranccsal: nincs más út, csak a szeretet útja.

Érdekes volt hallani, de később látni is, hogy sok nyugati evangélikus egyházban ma már bevett szokás az ún. „gyógyító istentiszteletek” tartása. A faluközösségben egy kanadai lelkésznő elmondta, hogy gyülekezetében rendszeresen szerveznek ilyen istentiszteleteket. A lelkész, aki arra elhivatottságot érez, kézrátétellel „gyógyítja” a gyógyulni vágyót. (Azt hiszem, a mi kelet-közép-európai egyházaink még nem elég érettek, felkészültek az effajta gyakorlatok befogadására...)

A gyógyulásra áhítozó világot tíz nap alatt természetesen nem sikerült meggyógyítani, de figyelemfelkeltés, magvetés szempontjából mindenképpen értékes volt ez az időszak. Úgy vélem, a résztvevők – ki-ki a maga helyén – hatásos tevékenységet fejthetnek ki a világ és benne valamennyi teremtmény gyógyítása érdekében.

Kovács Erzsébet (Kolozsvár)

::Nyomtatható változat::