A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

„A nagygyűlés szíve az istentiszteleteken fog dobogni” – írták jó egy évvel ezelőtt egy winnipegi beköszön- tőben a genfi nemzetközi liturgikus csoport tagjai. És valóban, a 30 (!) istentiszteleti alkalom után elmondhatjuk: az LVSZ-nagygyűlésken még soha nem kapott ekkora hangsúlyt a spirituális élet. Különösen is kiemelkedő volt a liturgia szerepe: Isten népének közös szolgálata időben jóval nagyobb teret kapott, mint az igehirdetés.

A közösség megélésének szent alkalma, megnyugvás, gyógyulás testnek és léleknek – ezt nyújtották az istentiszteleti alkalmak. Mert mi köti össze Sophie-t, a grönlandi eszkimó püspöknőt és Munibót, a jeruszsálemi palesztin püspököt Thomasszal, a „keletnémet” újságíróval és e sorok írójával – minden különbözőségünk ellenére? Isten-gyermekségünk, a keresztség és úrvacsora, eleink hagyományai. Az imádságok, melyeket közösen mondunk, az énekek, melyeket együtt éneklünk.

Keresztség és úrvacsora – ezek jelentették a hidat közöttünk. Mikor a megnyitó úrvacsorai istentiszteleten felsorakoztunk az őshonos indiánok szent folyója, a Red River partján – még egymásnak ismeretlenül –, tudhattuk: keresztségünk révén és eleink hagyományi alapján egy család tagjai vagyunk. A ránk hulló vízcseppek emlékeztettek bennünket a kezdetekre, az isteni elfogadásra, mi pedig – ellentmondva az ördögnek – megújítottuk keresztségi fogadalmunkat.

Jóból is megárt a sok – gondoltam, mikor először láttam: minden reggel úrvacsorai istentisztelettel kezdjük a napot (legtöbb hazai gyülekezetünkben még a havi egyszeri úrvacsora is feleslegesnek tűnik…). És láttam a csodát: a tizedik napon is megtelt a kongresszusi központtal szemközti St. Mary katolikus templom. Sok ének, sok imádság és jóval kevesebb egyéni megnyilvánulás. Számos, szavak nélkül is beszédes jel: a béke jeleként ölelés; a kereszten az éppen szolgáló ország jelképei (a magyaroknál szőlőfürtök) – és a feloldozás egyszerű és megszokhatatlan szavai: „megbocsáttattak a te bűneid”. Minden reggel mindenki vett úrvacsorát. Az örökkévalóság e jelével és ígéretével indultunk a fáradságos, testet-lelket igénybevevő, feszültségekkel – és persze örömökkel – teli munkába.

Kevesebb szó, több jel, több csend. Délben és este áhítatra hívó dobszó, melyet sok nép érezhetett magáénak – s egyben jelezte a különböző kultúrák találkozását. Gyertyagyújtás, ének, váltogatva elmondott zsoltár, csendes, a napszakra jellemző imádság – és megérezhettük a Szent jelenlétét és erejét a hodály méretű, barátságosnak a legnagyobb jóindulattal sem mondható konferenciateremben is.

A hagyományosnak tekinthető istentiszteletek mellett számomra új élményt jelentettek az ún. „gyógyító istentiszteletek”. Egy kép jelenik meg előttem. Mark Hanson amerikai püspök, az LVSZ újonnan megválasztott elnöke lehajtja a fejét, és figyel. Egy indonéz asszony térdepelve súgja: miért kéri Isten gyógyító kegyelmét, majd a püspök az asszony fejére, segítője pedig a vállára teszi a kezét, és elhangzanak a szavak: „Maria, Isten erősítsen meg téged Szentlelke erejével! Állítsa vissza tested és lelked egészségét Jézus Krisztus, a mi Urunk által.” Az asszony így válaszol: „Ámen”, végül a püspök szent olajjal keresztet rajzol a homlokára.

Négy este telt meg a közeli anglikán templom, hogy hitetlenkedő és sokszor erőtlen tanítványként a gyógyító istentiszteleten halljuk, lássuk, érezzük: nevünkön szólítanak. Az Övéi vagyunk, és Szentlelke ma is kézzelfogható gyógyító erőként van jelen közöttünk és bennünk.

Kovácsné Tóth Márta

::Nyomtatható változat::