Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Kevés hozzá hasonló lelkész testvérrel találkoztam az elmúlt évtizedekben. Tudom, hogy most, amikor 90. születésnapján köszöntjük, a mögötte lévő kilenc évtizedet – annak minden örömét és bánatát – nehéz lenne néhány sorban összefoglalni. E gazdag életút arról üzen: Csepregi Bélát tágas térre állította Ura, és ő minden kerítésen túllátott.

1. április 22. és 2004. április 22., illetve Orosháza és Sárszentlőrinc között hosszú az út. A Dunántúlról (Nemesdömölk, Zomba vidékéről) származó és egyházunknak több lelkészt, esperest, tanítót is adó Csepregi család Orosházára települt át, hogy vallását szabadon gyakorolhassa. Csepregi Béla szülei földművesek voltak, és kilenc gyermekük született. Béla a Hódmezővásárhelyi Református Gimnáziumban tanult, majd az Eötvös-kollégiumba készült, mivel magyartanár szeretett volna lenni. Ám amikor a Keresztyén Ifjúsági Egyesületben testvérekre talált, másképp döntött: a soproni teológiára jelentkezett.

A teológusévek alatt kezdett el finnül tanulni, majd 1938-ban egyházi, 1939-ben állami ösztöndíjat nyert Helsinkibe. Amikor a finn–orosz háború miatt korábban haza kellett jönnie, érdeklődni kezdett a népfőiskolai mozgalom iránt, és aktívan közreműködött a nagytarcsai (1940), illetve az orosházi (1940–41) evangélikus népfőiskola beindításában és munkájában.

1941-ben kerületi lelkészi beosztásba került. Annyi gyülekezetet és lelkészi otthont valószínűleg senki sem ismerhetett meg, mint ő ez alatt a tizenkét esztendő alatt. Közben 1943-ban megnősült, és családot alapított. A Pozsonyi út 14. alatti házukban sokan megfordultak. Itt tartották a pesti lelkészek azokat a bibliaóra jellegű munkatársi találkozókat, amelyeken a vasárnapi igehirdetésekre készültek. 1949–50-ben, zuglói káplán koromban itt ismertem meg én is Csepregi Bélát és családját közelebbről.

1. és 1951 között az Élő Víz című, lelki ébredést szolgáló újság szerkesztője lett. (Itt jelent meg – az ő kérésére – az én első írásom is 1950-ben.) Látszólag szűkült a kör, és „kerítések” közé érkezett 1953-ban, amikor Sárszentlőrincre került. Szomorú volt a beiktatásakor, de azután új perspektívák nyíltak meg előtte.

Sárszentlőrinci tartózkodása nem volt problémáktól mentes. Az első esztendőkben sok anyagi nehézséggel kellett megküzdenie. Később megtiltották, hogy más gyülekezetekben szolgáljon, vagy konferenciákon előadást tartson. Béla bácsinak mégis mindig akadt munkája, és barátai sem hagyták el. A Baráti Mozgalom kezdettől fogva igazi testvéri légkört teremtett számára. Közeli barátságban volt mindazokkal, akik szintén jártak Finnországban, így Schulek Tiborral, Dedinszky Gyulával, Zászkaliczky Pállal, Győri Jánossal, Sztehlo Gáborral, Joób Olivérrel, Zongor Endrével. Gyakran emlékezett meg Fasang Árpádról, Deák Jánosról, Pógyor Istvánról, Erőss Sándorról. Túróczi Zoltánnal és Sréter Ferenccel szintén testvéri kapcsolatban állt. Csepregi Béla túllátott az ébredési mozgalom határain, kerítésén is. A laestadiánusokhoz került a legközelebb, a személyes bűnvallást és bűnbocsánatot tartotta döntőnek, de Paavo Ruotsalainen mozgalmával és az imádkozókkal is tartotta a kapcsolatot. Béla bácsinak talán csak az ágostonosokkal volt vitája.

1994-ben dokumentumfilm is készült róla abból az alkalomból, hogy elnyerte a Finn Fehér Rózsa Lovagrend első osztályú aranykeresztjét.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a legkevesebb panaszt, vádaskodást, öndicsőítést nála, illetve tőle olvastam a Mevisz által az 1999-ben kiadott Nem voltam egyedül című beszélgetésgyűjteményben. A vele készült interjúban barátait védi, de ellenfeleit is próbálja megérteni, és a körülményekből magyarázza lépéseiket. Él ugyan állampolgári jogával, mint egykor Pál apostol, aki Rómába fellebbezett, de nem tart ellenségnek senkit. Túllát a különbségeken, és az egész egyház ügyét tartja fontosnak.

Életét, úgy vélem, sok bibliai hellyel lehetne megvilágítani: Isten törékeny cserépedénye ő, melyből Isten drága kincse, az evangélium kerül elő (2Kor 4, 2Kor 6). Megtanult szűkölködni és bővelkedni, ám Krisztus ereje mindvégig elégnek bizonyult számára. Ő is megtapasztalhatta: akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál (Róm 8,28). A mögötte hagyott évtizedekre visszatekintve megelevenedik az is, amit Mózesről olvasunk, aki csupán hátulról láthatta meg Istent (2Móz 33,22). Ugyanakkor az apostol szava is életre kel: Jézus Krisztus arcában a különben láthatatlan Istent mi is megláthatjuk (Kol 1,15).

Amikor az egyik leányát megkérdeztem, hogyan tudná összefoglalni drága édesapja családjáért, egyházáért végzett szolgálatát és életét, hosszas gondolkodás után így fogalmazott: a válogatás és feltétel nélküli szeretet jellemző rá.

Végül néhány mondatban hadd emlékezzem meg a hozzá fűződő személyes élményeimről. Feledhetetlenek számomra a Pozsonyi úti közös előkészítő bibliaórák. Emlékezetes az is, amikor 1951. húsvét tájékán Béla bácsi Kecskeméten evangélizált. Sokan indultak el ekkor a tudatos keresztény élet útján. Magánbeszélgetései nekem is sokat jelentettek.

Amikor a Deák térre kerültem lelkésznek, 1954-ben egy alkalommal Dezséry püspök bejött a hivatalomba, és váratlanul a következőt mondta: „Itt van az épületben az Élő Víz könyvtára, Csepregi Béla szemefénye. Ne adj a szépen bekötött könyvekből senkinek, ne is beszéljünk róla.” (A könyvszekrény sok páratlan traktátussal az 1960-as évek elején került az Országos Evangélikus Könyvtár tulajdonába, csaknem hiánytalanul.)

Amerikai ösztöndíjas koromban, 1949-ben egy finn kollégával, Yrjö Massával, a későbbi finn tábori püspökkel laktam egy épületben. Beszélgetéseink elején megkérdezte, hogy mi van Csepregi Bélával, a laestadiánussal. (Massa is laestadiánus volt.)

Végül hadd említsem meg, hogy Csepregi Béla az elmúlt évben kiadott egy olyan könyvet, amely sajnos a lelkészek között is nagyon kevéssé ismert. Az Egy húsvéti újságcikk következményei. Bohár László sárszentlőrinci evangélikus lelkész kálváriája címmel írt munkája gyülekezettörténeti tanulmány, egy elfelejtett, nyomorgó lelkész megpróbáltatásainak krónikája. (Bohárt a húszas években börtönbe csukatták, megbotozták, majd 137 pengős járadékkal nyugdíjazták.) Nehéz sorsú kollégáját Csepregi így jellemzi: korát megelőző, a haladásnak örülő, az egyház jövőjében hívő, gyülekezetében elfogadott, nagy tudású lelkész volt.

E cikkben sok mindent nem említhettem meg: Csepregi Béla fordítói munkáit (például Mikka Waltari Szerencsés Félix című nagyszerű regényének magyar nyelvre való átültetését), helytörténeti írásait, Petőfi-monográfiáját, cikkeinek sokaságát. Csupán kísérletet tettem arra, hogy nagy ívű életpályáját másoknak is megmutassam, hogy valamennyien részesei lehessünk ezeknek a cseppet sem könnyű évtizedeknek, és ne csalódottsággal, hanem hálaadással álljunk meg Urunk előtt, akiben sohasem kellett csalódnunk.

Dr. Hafenscher Károly

::Nyomtatható változat::