Liturgikus sarok

A liturgia lényege 1.

Hozzászólás a cikkhez

Előző sorozatainkban az istentiszteleti élet egy-egy területét ragadtuk ki, és annak részleteit kíséreltük meg megvilágítani történeti, bibliai, funkcionális szempontból. Mielőtt elindítanánk a Liturgikus sarok újabb belső sorozatát, álljunk meg egy kis időre, és négy lépésben próbáljunk meg a liturgia lényegéről gondolkodni.

Az első lépés alapmondata így hangzik: a liturgia imádkozott dogma. A dogma szó ne zavarjon meg senkit, ne keltsen kellemetlen érzéseket bennünk. Az egyház tanításáról, hitünk alapvető tételeiről, igazságairól van szó, amelyeket a Szentírás alapján a hitvallási irataink rögzítenek. Az egyház, az egyház tanítói évszázadokon, évezredeken keresztül próbálták megfogalmazni hitünk szavakba önthető titkait, a Biblia életet meghatározó mondanivalóját. A hitviták nagy harcaiban, a félrecsúszások veszélyének idején, a történelmi sorsfordulókon röviden, frappánsan rögzítettek bizonyos tantételeket, és megindokoltak, megmagyaráztak fontos bibliai igazságokat. És teszik ezt mind a mai napig úgy, hogy újrafogalmazzák, a kornak megfelelő, érthető formába öntik a már megfogalmazott vagy még „ki nem bontott” hitigazságokat. (Elég csupán arra gondolnunk, hogy az elmúlt néhány évben hány új dogmatikakönyv jelent meg mind hazánkban, mind szerte a világon.)

Bár az egyház alapvetően tanítványi közösség (a tizenkét Jézus-tanítvány egyre szélesedő utódi köre), a tanulás nemcsak a megszokott előadás-megtanulás-számadás pedagógiai módszerét követve működik, hanem az imádság nagyszerű eszközével is. (Érdemes ebből a szempontból is végiggondolni azt, hogy amikor a tanítványok Jézus elé állnak ezzel a kéréssel: „Taníts minket imádkozni!”, Jézus egy imádságban, a Miatyánkban summázza mindazt, ami az Istennel dialógust folytató élet titka.)

Az istentisztelet egyik fókusza az igehirdetés. A prédikáció egyszerre tanítás, evangéliumhirdetés és egy-egy szelet a lelki kenyérből. Benne nem a lelkész mondja a magáét, hanem az Ige hangzik, Krisztus van jelen, ő adja önmagát, és vállal közösséget velünk. Az istentisztelet másik fókusza az úrvacsora, ahol ugyan más formában, de szintén Krisztus jelenlétével számolhatunk. Asztalához hív, önmagából táplál, és közösséggé formál minket.

Mindkettőt körülöleli, átjárja, megalapozza és szárnyára emeli az imádság. Amikor a zsoltárt mondjuk, énekeljük vagy csendben olvassuk, amikor bűnbánatra intünk, bűnbánatot gyakorolunk, bűnbocsánatot kérünk, amikor a kegyelem igéi hangzanak, amikor csöndben megnyílunk az ige előtt, amikor egy mondatban összefoglaljuk a gyülekezet kérését, hitünk meggyőződése alapján és nyomán imádkozzuk a bibliai tanítást. Nem is tananyag, száraz ismeretanyag az többé, hanem megelevenedő, élő valóság. Amikor megemlékezünk a teremtésről, és megszólal a Teremtő, amikor a Gondviselés nem elmélet, hanem nekünk meghirdetett és szívünkbe befogadott valóság, amikor valamit felfogunk a megszentelődés lényegéből, és a megszentelő Szentlélek megérint minket, akkor a tanítás egyszerre életté válik, imádsággá formálódik. Amikor megemlékezünk az üdvösség történetének eseményeiről, amikor felidézzük Jézus földi útjának drága mérföldköveit, nem a történelemkutatás hajt minket, hanem imádsággá válik az ismeret: az Istennek való hálaadást, kérést, dicsőítést tartalmazó párbeszéddé lesz. Amikor nem egyedül, hanem a gyülekezet, az egyház közösségében kulcsoljuk össze a kezünket, amikor az Ige szolgáját Isten küldötteként fogadjuk és tekintjük, akkor imádsággá lesz az egyházról és az egyházi szolgálatról szóló tanítás.

Ahogyan a biológiai lét jele a lélegzetvétel, úgy a keresztény élet jele az imádság. A gyermek, a felnőtt és a jó pap (holtig) azért tanul, hogy életté váljék az ismeret. Az egyház – a krisztusi megbízatás nyomán – élni tanít, az élet Alkotójának használati utasítása alapján mutatva az utat, a megoldásokat, a boldogságot. Ez a tanítás nem csupán a fejünknek szól: az imádság útján fogadjuk és dolgozzuk magunkba.

Azért hangzik – a már zajló és a majd ránk váró örök istentiszteletbe bekapcsolódva – az egyház liturgikus imádsága, hogy az isteni tanítás életté váljék. Kétezer év tapasztalata, a bizonyságtevők fellegének továbbadott stafétabotja, hogy a közösen végzett könyörgés, az együtt végzett imádság, a jó rendben együtt hangzó hálaadás és kérés különös áldást hoz. A liturgia imádkozott dogma… A tanítványok elsajátítják a Mestertől tanultakat.

Hafenscher Károly (ifj.)

::Nyomtatható változat::