Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Sokszor imádkozom azért, hogy minél többen járjanak hitben, kövessék Jézus Krisztust, hogy minél többen találjanak gyülekezetre, testvérekre, és ne érezzék magukat egyedül, hogy meglássák: Isten mindig törődik velük.

Most már tudom, Isten akkor is gondomat viselte, amikor még nem ismertem őt. Vigyázott rám. Sokszor gondoltam én is, amikor kellemetlenség ért, hogy miért büntet engem. Pedig nem ő büntetett, hanem én választottam rosszul. Engedtem az ördög csábításának, és bűnbe estem. Aztán önérzetesen vádaskodtam, mindenkit okoltam, nem láttam meg, hogy csak én tehetek mindenről, mert nem volt hitem, nem ismertem fel Jézus Krisztust. Persze hallottam róla, de nem fogadtam be őt a szívembe. Isten többször hívott, nagyon sokszor megszólított, míg végül egy napon „megérintett”. Afeletti örömömben, hogy megtudtam, nem vagyok rákos beteg, betértem egy templomba. Leültem a padba, s a következő pillanatban irtózatos súllyal nehezedett a szívemre a felismerés, hogy mennyire nyomorult és bűnös vagyok, még imádkozni sem tudok, még Bibliám sincs. Észre sem vettem, hogy vége lett az istentiszteletnek, és kiürült a templom, csak hangtalanul, patakokban folytak a könnyeim. A lelkészek észrevettek, és megkérdezték, hogy tudnak-e segíteni. Beszélgettünk egy kicsit, vigasztaltak, Istenről, Jézus Krisztusról beszéltek nekem, imádkoztak értem, és kaptam egy Bibliát. Összeszedtem magam, és elindultam haza.

Otthon még mindig azt a különös könnyedséget, boldogságot éreztem. Nagyon jólesett, hogy a lelkészek ott a templomban törődtek velem. Kinyitottam a Bibliát. Beleolvastam, de nem értettem belőle semmit. Még nem tudtam, hogy azon a napon Isten a házába vezetett, s az istentiszteleten és az ott szolgáló lelkészeken keresztül megérintett.

A következő vasárnap megkerestem a lakhelyemhez közeli zuglói evangélikus templomot. Gondoltam, majd máskor bemegyek. Tétováztam a kapuban, mert nem az alkalomnak megfelelően voltam öltözve, de bátorítottak, hogy menjek csak be, mert Isten nem azt fogja nézni, milyen ruhában jöttem. Olyan kedvesen fogadtak, hogy azóta is ebbe a közösségbe járok. Megtanítottak imádkozni. A bibliaórákon megtanulhattam, hogyan olvassam a Bibliát, megismertem az Ó- és Újszövetséget. A többi gyülekezeti alkalomnak is aktív résztvevője vagyok. Egy éve konfirmáltam egy másik gyülekezeti taggal együtt.

Az Evangélikusok Közössége az Evangéliumért Alapítvány bibliaiskolájában tanulok, hogy hitemet elmélyítsem, és hogy szolgálhassak. Hiszen nem tarthatom meg magamnak azt a végtelen gondoskodást, kegyelmet, szeretetet és mindazt a sok jót, amellyel Jézus Krisztus elhalmozott.

Sokan vannak még, akik nem fogadták be a szívükbe Jézus Krisztust. Talán nem tudják, hogy hol is kezdjék, hogy hova fordulhatnak. Én is szégyelltem segítséget kérni, hiszen gyerekkoromban nem jártam hittanórákra, úgy éreztem, talán lemaradtam arról, hogy imádkozzam, és hitben éljek. Ma már tudom, hogy ez nincs életkorhoz kötve, és soha sem késő elkezdeni.

Megváltozott az életem. A család, a munkahely mellé „kaptam” egy gyülekezetet, újabb testvéreket, barátokat. Soha nem érzem magam egyedül, van, aki gondot visel rám, hiszen van Jézusom. Teljessé vált az életem. Két és fél év betegállomány után visszamehettem dolgozni, igaz, más munkakörbe. Nagyon el voltam keseredve, hogy alacsonyabb beosztásba kerültem. De ahogyan egyre többet olvastam a Bibliát, és ahogyan megismertem Jézus Krisztus tanításait, rájöttem: sokkal alázatosabbnak és türelmesebbnek kell lennem. Tudomásul kellett vennem, hogy Isten egy új helyre vezetett. Magam is meglepődtem, hogy ebben a munkában is megtaláltam az örömömet. Már nem volt annyira fontos a ranglétrán való előrejutás. Fontosabb volt, hogy a mindennapi hajtásban, a kollégák intrikái között odafigyelést, szeretetet sugározzak magamból. Vagyis rajtam keresztül is áramolhatott Jézus szeretete és türelme. Még a főnöknő is szívesen jött be hozzám egy-egy idegesítő és fárasztó munka közben. (Mindez természetesen nem az én érdemem.)

Nem sokkal később magasabb beosztásba helyeztek: olyan önálló munkakörbe, amilyet a betegségem előtt töltöttem be. Megértettem, hogy ez nem véletlen. Isten próbára tett, aztán megajándékozott egy nagy lehetőséggel, egy új szolgálattal. Nagy örömmel végzem a munkámat, Jézus Krisztussal a szívemben egy olyan épületben, amelyben sokáig nem nézték jó szemmel, ha az alkalmazott hitben járt.

Olyan sokan éheznek Isten igéjére! A világban olyan sok megkeseredett, fáradt, magába forduló, elesett, beteg ember van, tehát bőven van mit tennünk. Mindenki megtalálhatja, hogy hol tud segíteni, hogy hol tud szolgálni. Fogadjuk be a szívünkbe Jézust, hiszen – Wilhelm Busch könyvcímével élve – Jézus a mi sorsunk.

Fenyvesiné Fodor Anikó

::Nyomtatható változat::