Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

„Sok időt töltünk azzal, hogy láthatók legyünk, nemcsak a terminálon, hanem a színfalak mögött is. Ott kell ugyanis jelen lennünk, ahol az emberek vannak” – fogalmazta meg hivatásának lényegét Mike Vincer, a Repülőtéri Lelkészek Nemzetközi Szövetségének (IACAC) elnöke. A manchesteri repülőtéren szolgáló lelkész feleségével együtt április 15-én érkezett Budapestre Fischl Vilmos evangélikus reptéri lelkész meghívására. Ötnapos magyarországi tartózkodása ötvözi a hivatalos programokat és a baráti látogatást.

– Mikor és milyen céllal alakult a szövetség? – kérdeztük elsőként az elnöktől.

– 37 évvel ezelőtt két római katolikus pap kezdeményezésére jött létre, és az idők során egyre növekedett a tagok létszáma. A szervezet jelenleg 170 tagot számlál. Ez 120 lelkészséget jelent különböző országokban – főleg Európában és Észak-Amerikában, de vannak tagjaink Afrikában, Ausztráliában, Délkelet-Ázsiában és Dél-Amerikában is. A célunk kettős: a reptéri lelkészek képzése és szolgálatra való buzdítása, valamint a tapasztalatok megosztása. Szolgálatunkat két irányban végezzük: az utasok és az alkalmazottak között. E kettő megkülönböztetése azért fontos, mert az utasok esetében csupán rövid beszélgetésre és azonnali reakcióra van lehetőség, míg az alkalmazottakkal való kapcsolatépítés hasonlít a gyülekezeti szolgálathoz.

– Az IACAC az egyetlen olyan nemzetközi vallási szervezet, amely felszentelt lelkészeket és más világvallások híveit gyűjti egybe. Hogyan tudnak együtt dolgozni egy ennyire vegyes közösségben?

– Munkánk alapja az ökumenikus lelkület, és bár a tagok 95%-a keresztény, a többiek között vannak muszlimok és zsidók is. A legtöbb lelkészségben kizárólag a keresztény felekezetek szolgálattevői vannak jelen, akik kitűnően együtt tudnak működni; ahol azonban van egy másik, nem keresztény valláshoz tartozó szolgatárs is, ott tágabb a perspektíva. A légi közlekedés természetéhez egyébként hozzátartozik, hogy az emberek idegen országokat, kultúrákat és vallásokat ismernek meg. A nyugati társadalmakban azonban egyre inkább átalakulnak a közösségek, és távoli tájak lakói telepednek le közöttünk – magukkal hozva saját szokásaikat, életstílusukat. Egy – Manchesterhez hasonló – multikulturális városban nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy ne kezdeményezzünk beszélgetéseket; ez nemcsak azért fontos, hogy megvitassuk a helyi eseményeket, hanem azért is, hogy harmóniát teremtsünk, és bizonyságot tegyünk hitünkről.

– Biztosítanak-e képzési lehetőséget a szövetség tagjai számára?

– Nagy súlyt helyezünk a tanfolyamokra, amelyek négy kurzusból állnak, és kétévente ismétlődnek. Az általános ismertetőt követi a fontosabb részlegek működésének bemutatása, hiszen a lelkésznek tisztában kell lennie az ott folyó munka menetével. Ennek során felkészítjük munkatársainkat arra, hogy mit tegyenek vészhelyzetben, és segítséget nyújtunk a más vallásúakkal való találkozáshoz. A legutóbbi, két héttel ezelőtti tanfolyamon keresztény, muszlim, zsidó, buddhista, szikh, hindu és bahai előadók beszéltek saját hitükről és arról, hogyan közelítsünk vészhelyzet esetén például egy muzulmánhoz.

– Milyen alkalom nyílik a tagok közötti tapasztalatcserére?

– Az évenkénti konferencián lehetőség van a különböző tájakról érkező társakkal való találkozásra és barátságok kialakítására, elmélyítésére. Ez a mostani látogatásom is ennek a gyümölcse, hiszen a ferihegyi lelkészekkel is az egyik ilyen összejövetelen ismerkedtem meg. Ilyenkor alkalom nyílik a vitára, tapasztalatcserére, hiszen a világ minden tájáról érkező szolgálattevők hasonló esetekkel is találkozhatnak. A helyszín kiválasztásánál figyelünk továbbá arra, hogy valamennyi világrész sorra kerüljön. Egyszer európai, majd észak-amerikai, míg minden harmadik évben ázsiai, afrikai vagy dél-amerikai országot választunk; így megismerjük a vendéglátó lelkészség szolgálati lehetőségeit és rendelkezésre álló eszközeit. Szövetségünk nagy súlyt helyez a különböző kultúrák megismerésére, hogy a reptéri lelkészek a kellő információk birtokában tudjanak másokhoz közeledni. Valljuk, hogy a személyes látogatások által hitelesebb képet kaphatunk a hétköznapokról, és megérthetünk valamit az adott nép életéből és mentalitásából.

– Milyen témákkal foglalkoznak az egyes konferenciákon?

– Tavaly Melbourne-ben a lelkészképzés volt a téma; idén Seattle-ben a vészhelyzettréning kerül fókuszba; míg a 2005-ös manchesteri konferencián szolgálatunk természetét gondoljuk át közösen.

– Tartanak-e lelki alkalmakat a manchesteri repülőtéren?

– Hétköznaponként reggeli áhítatokat tartunk, illetve – igény szerint – istentiszteleteket is. Gyakoriak az „emlékező istentiszteletek” (memorial service) az elhunyt reptéri alkalmazottak emlékére; ezek a barátoknak, rokonoknak jelentenek segítséget a gyász terhének hordozásában. Vasárnaponként viszont nincs istentisztelet, hanem a környező gyülekezetekbe látogatva visszajelzést adunk a híveknek a reptéri szolgálatról.

– Kapcsolatban állnak-e a nagyobb egyházakkal?

– Hivatalosan nem, ugyanis az IACAC felekezetek közötti szövetség, amelyben a helyi reptéri lelkészek felelőssége, hogy szolgálatukat saját hitükhöz és egyházukhoz híven végezzék. A nagyobb egyházi szervezetek, mint például a Vatikán és a Lutheránus Világszövetség, nem hivatalosan ugyan, de üdvözlik szolgálatunkat.

– Fel tudná-e idézni egy meghatározó élményét?

– Nehéz válaszolni, hiszen az elmúlt tizenkét év során sok minden történt, és akár egyetlen nap is számtalan apró eseményt hozhat. A legnagyobb élmény számomra az a bátorítás, amelyet a reptéri alkalmazottaktól kapunk, akik éreztetik velünk, milyen fontos számukra, hogy ott vagyunk, és megosztjuk velük a munkát.

Hulej Enikő

::Nyomtatható változat::