Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Valahol olvastam: aki nem ette még könnyek között a kenyerét, és nem feküdt álmatlan éjszakákon ágyában sírva, az még nem ismeri az égi hatalmakat.

Lehetnek persze kivételek. Egy kedves tanítványom, amikor az egyik bibliai történet kapcsán a sírásról beszéltünk, azt mondta: az én apukám nem tud sírni, mert nincsenek könnyei. Sokan nem tudják: lehet könnyek nélkül is sírni…

Pirandellónak van egy novellája, amely egy öreg bányászról szól, aki a fiát, illetve az egyik szeme világát elveszíti egy szerencsétlenségben, és akinek az épen maradt szemébe gyakran könnycseppek tódulnak. „Ilyenkor pihentette csákányát, oldalt hajtotta fejét, elhúzta az alsó ajkát, és várta, hogy a könnycsepp lassan belecsorduljon az előzőktől vájt barázdába.” Az író megjegyzi: másoknak a dohányzás meg az ivás volt a káros szenvedélyük, neki pedig a saját könnyei.

Lám, a két véglet: az egyik ember nem tud sírni, holott lenne oka rá; a másiknak viszont a szenvedélyévé válik, és szinte élvezi a könny sós ízét.

Lélektanilag is bizonyított tény, hogy aki tud sírni, annak könnyebb feldolgoznia a bánatát, fájdalmát. Ám igazából nem attól könnyebbülünk meg, hogy sírunk – akár magunk nyeljük könnyeinket, mint Pirandello öreg bányásza, akár kenyerünket, zsebkendőnket áztatjuk vele –, hanem attól, hogy ki előtt sírunk. Valljuk, hogy testi-lelki fájdalmunk könnyeivel bizalommal fordulhatunk teremtő és megváltó Urunkhoz, úgy, mint ahogyan a kisgyermek osztja meg szüleivel gondjait. Könnyeink útján így találhatunk rá a Vigasztalóra, a Szentlélekre, akit Jézus küldött el az árvaságukat sokszor könnyezve fájlaló övéihez: „Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok.” (Jn 14,18) De a könnyek el is homályosíthatják Jézus hozzánk való eljövetelének a felismerését. Magdalai Mária a sírbolton kívül állva sírt, és a könnyeit számon kérő angyaloknak csak ezt tudta mondani: „Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették.” (Jn 20,13) Pedig Jézus ott állt mellette. Nem ismerte fel őt, csak akkor, amikor Jézus megszólította: „Mária!”

Örülhetünk, hogy Jézus számon tart bennünket. Van, amikor úgy tekint ránk, mint egykor Péterre, hogy feltörjenek belőlünk a bűnbánat könnyei. De az is előfordul, hogy a nevünkön szólít minket (először a keresztségben!), és igéjében szeretetével oszlatja el a magány és a gyász könnyeit.

Szimon János

::Nyomtatható változat::