Liturgikus sarok

NÉZZÜNK KÖRÜL AZ EGYHÁZBAN 3.

Hozzászólás a cikkhez

Az elmúlt héten a református istentiszteletek múltjába tekinthettünk bele, hiszen valljuk: a történelem – számunkra pedig még inkább a Krisztussal való találkozás – az élet tanítómestere. Ezúttal a református liturgia jelenébe és jövőbe kalauzol el minket dr. Fekete Csaba, a Debreceni Református Nagykönyvtár tudományos főmunkatársa.

A hazai reformátusság istentiszteletét együtt határozza meg a hatályos szertartási rend, a szokás és a kegyességi irányzat. A középpontban a prédikáció áll, ezért a prédikátor szereplése az elsődleges, minden egyéb pedig esetleges. A szertartás egysége az óprotestáns örökség eltűnésével felbomlott: a perikóparend és a lectio continua helyett a szabad textusválasztás a jellemző. Sok lelkész a bibliaolvasó kalauz alapján határozza meg a prédikáció alapigéjét.

A református egyházban megkülönböztetünk homíliás, sákramentumos és szimbolikus (avatás, temetés, esketés) istentiszteletet. Sokáig tartottak úgynevezett könyörgéses szertartásokat is, illetve a 20. században elterjedtek a zenei betétekkel tarkított vallásos estélyek.

A gyülekezet általában néhány versnyi éneket énekel szertartásonként. Manapság egyre kevesebb zsoltár csendül fel az istentiszteleteken, a hívek ma már ritkán énekelnek gyülekező vagy az üdvtörténeti ünnepekhez kapcsolt énekeket, illetve kezd kiveszni annak a szokása, hogy a hívek a lelkész után mondják az imádságot – igaz, az áment és a hitvallást ma már szinte mindenütt együtt mondják vele. Néhol előfordul, hogy a helyi tanító, lelkész által írt ének is elhangzik az istentiszteleten, ám a leányok úrvacsorai éneke és a gyermekek introitusa teljesen eltűnt.

1. óta a gyülekezet a prédikációra énekverssel felel. Az énekválasztásra azonban kevésbé jellemző a tudatosság: a kántorok és a lelkészek nem a liturgikus szempontokat figyelembe véve, hanem annak alapján döntenek, hogy a hívek mely énekeket ismerik. Hajdan gyűlölték az orgonát, ma már nem akarnak és nem tudnak nélküle énekelni, még akkor sem, ha gyenge a kíséret. Angolszász ébredési énekek „fordítmányai”, gitáros ifjúsági énekek, gyermekműsorok, köszöntések, terjengős bejelentések, hirdetmények ássák alá a liturgiát. Sokan nem reformátusnak vélik az énekelt istentiszteleti elemeket, az óprotestáns rendet. Teológiai alapelveket hangoztató lelkészek liturgizmusnak bélyegeznek mindent, ami nem szokásos és „gyülekezetszerű”. Mindez azt jelzi: a liturgikus érzék elsatnyult.

A református egyházban 1927 óta egységes az istentiszteleti rend, mely híven tükrözi a kiegyezés, a millennium és az első világháború korának egyházi-teológiai irányzatait. Ravasz László esztétikai törekvéseinek nem volt foganatja, de tekintélyének hatására a Heidelberg (Pfalz, egykor ökumenikus) istentiszteleti örökségét jellemző vonások megmaradtak. Manapság a hivatalos rendet egyénieskedés színezi. (A szertartási szabadság és lényegi egység Huszár Gál, Újfalvi Imre, Alvinczi Péter és kortársaik eszménye, melyet több zsinat is megismételt, sikertelenül.)

A 18. század óta mindmáig sokan panaszkodnak az istentiszteletek sivársága miatt. A falut szétdúlta az első világháború, a vallásos szokásrend és lelkület azóta pusztul. A városi szemlélet elegyes, az ébredési hullámot eltaposták. Az Istentiszteleti rendtartás és erdélyi változata egyidejűleg, a nyolcvanas években jelent meg, és magán hordozza a szolgálati (diakóniai) teológia főbb jegyeit. Ma már csak egyes elemei használatosak. (Erdélyi testvéreink 1997-ben szerették volna Kálvinra hivatkozva egységesíteni a saját rendtartásukat, ám a reformátortól gyakorlatilag csak a bűnvalló imádság származik, más alig.)

Az istentiszteleti élet előtt a jövőben két út áll: szektás irányba sodródhat, vagy megújulhat a keresztény örökség jegyében. Vagy még több kötetlen, rögtönző, kampányoló evangélizációs és kiscsoportos szertartás jelenik meg, vagy megéledhet poraiból az énekes istentisztelet, a liturgia hazai óprotestáns és európai hagyománya, megtermékenyítve napjaink és a jövendő liturgiáját. Erre az 1948-as énekeskönyv még lehetőséget kínált, ám az 1985-ös Istentiszteleti rendtartás nem alkotta meg ennek kereteit. Emberi oldalról nézve azon múlik az elmozdulás iránya és aránya, hogy lesz-e olyan lelkészréteg, amely képes az igehallgatók szemléleti megújítására, hogy az istentisztelet liturgusainak (a kántornak, az énekkarnak) lesz-e helyük az agendában és a szertartásban, illetve hogy lesz-e elég képzett, liturgikus érzékű katechéta, tanár és lelkész a mérvadó helyeken.

Dr. Fekete Csaba

::Nyomtatható változat::