Hozzászólás a cikkhez

Martin Lind svéd és Harmati Béla magyar evangélikus püspök 1997 januárjában írta alá azt a megállapodást, amelynek értelmében a Linköpingi és a Déli Egyházkerület testvéregyházi kapcsolatra lépett egymással. Ennek jegyében az elmúlt években több ifjúsági csoport és énekkar csereutazására került sor, illetve megvalósult bizonyos fokú teológiai és gyülekezeti együttműködés is. Néhány éve – magyar részvétel mellett – a linköpingi gyökerű Raoul Wallenberg emlékére egy magyarországi emlékmű másolatát állították fel a svéd városban. Lind püspök 2003 szeptemberében a békéscsabai püspökiktatáson kézrátétellel áldotta meg a szolgálatba lépő Gáncs Pétert. Mind svéd, mind magyar részről kívánatosnak tartják a kapcsolatok további ápolását és a testvéregyházi szerződés meghosszabbítását. Ennek jegyében június 10. és 14. között egyházunk ötfős küldöttsége hivatalos látogatást tett Linköpingben. A delegáció tagja volt Gáncs Péter és felesége, Hafenscher Márta, valamint Szirmai Zoltánné külügyi osztályvezető, ifj. Cserháti Sándor szegedi lelkész és Fabiny Tamás, az Evangélikus Hittudományi Egyetem docense.

Véget ért az ordinációs istentisztelet Linköping ősi székesegyházában. Az impozáns gótikus építményben immár elhalt a zene. A színes és gazdag liturgiában segédkező több tucat lelkész és diakónus már kibújt a hófehér albákból, a piros stólák is a helyükre kerültek. Talán csak Lind püspöknek, a népszerű „Márton testvérnek” tartott hosszabb ideig az átöltözés, hiszen neki aranyló színekben pompázó püspöki süvegét és súlyos „miseruháját” is le kellett vetnie, persze csak azután, hogy hatalmas pásztorbotját biztonságos helyre támasztotta. (A püspöknek mindenkihez van egy jó szava, kérdése, mosolya. Korántsem valamiféle személyi kultusz, sokkal inkább a közvetlenség jegyében nevezik egyházkerületét némelyek – a két név összevonásával – „Lindköpingnek”…) Mi, a szolgálatban részt vevő magyar lelkészek is kibújtunk már az albából. Gáncs Péter püspök abban a súlyos anyagból készült, vörös öltözékben van, amelyet Lind püspök a békéscsabai püspökavatás során viselt, némileg zavarba hozva a fekete színhez szokott magyarországi evangélikusokat. A templom előtti napsütésben boldogan beszélget a három diakónus és az öt lelkész, akiket az imént avattak fel. Talán arról váltanak szót, milyen sokat jelentett nekik, hogy az egész szertartás alatt mögöttük állt az a lelkész, aki eddigi életüket meghatározta. Esetleg arról, milyen jólesett nekik, hogy az ordináló püspök nemcsak megáldotta őket, hanem arcukat két oldalról megsimogatva rájuk is mosolygott. A kórus tagjai is levetették már egyenruhájukat, és helyükre kerültek a hangszerek is.

Bár az istentisztelet már véget ért, a székesegyház mégsem ürült ki teljesen. Az ott maradottakat vagy az azóta érkezetteket a templom végében kávéval, üdítővel és süteménnyel kínálják. Mellettünk kicsi székek és asztalkák, rajtuk színes ceruzák és papírok: az istentisztelet alatt ott rajzolgathattak és játszhattak a legkisebbek. Anders Eckerdal, a dómtemplom esperese kalauzol végig minket a székesegyházon. Előbb a sok száz éves domborműveket és ősi sírokat nézzük meg, majd egyebek mellett azt a 16. században készült Ecce homo-festményt, amelyen az egyik mellékalakban egyértelműen Luther Mártonra lehet ismerni. Ne gondoljuk azonban, hogy a művész valamelyik tanítványként akarta volna a reformátort megörökíteni – ellenkezőleg: Luther itt azok közé tartozik, akik „Feszítsd meg!”-et kiáltottak. A festmény ugyanis a reformáció korában, ám katolikus felfogás szerint készült. Talán a svédek toleranciáját jelzi, hogy ezzel együtt meghagyták a képet a templomban. Más jellegű meglepetés akkor ér minket, amikor egy modern lift segítségével a pincétől a padlásig bejárhatjuk az egész templomot, rácsodálkozva arra, hogy az ősi falak által övezett kisebb-nagyobb helyiségeket miként tudták a 21. század igényei szerint átalakítani és hasznosítani.

Jelkép erejű ez a kettősség: a svéd egyház őrzi a több ezer éves hagyományt (a liturgiában és számos külsőségben a reformáció előtti formákat), de közben otthonosságot és bizonyos kényelmet kínál a modern embernek is.

Az időutazással felérő templomi séta végeztével kiülök a székesegyház előtti parkba. Az északon oly nagy becsben tartott simogató napfényben gondolom végig az elmúlt néhány napot. Szívesen emlékezem vissza az egyetem teológiai fakultásán tett látogatásra: Ulfgaard és Almén professzorral és más vendéglátókkal áttekinthettük az eddigi kapcsolatokat. Hallgatók és oktatók cseréjére egyaránt sor került már, de még mindig látunk lehetőséget a további együttműködésre. Ők kíváncsiak arra, nálunk milyen lelki élet folyik a hallgatók körében, mi pedig azt kérdezzük, milyen választ tudnak adni a szekularizáció kihívásaira. Betekintést nyerhetünk abba a módszerbe is, amelynek segítségével a püspök számon tartja és egyenként ismeri az egyházkerületéhez tartozó hallgatókat, és már a harmadik szemeszter után alaposan megvizsgálja őket, vajon alkalmasak-e a lelkészi szolgálatra. Ha nem, akkor is tanulhatnak teológiát, ám ebben az esetben azzal a tudattal végzik tanulmányaikat, hogy az egyház nem kívánja őket lelkészként alkalmazni.

Igen tanulságos volt a svéd állami televízió norrköpingi stúdiójában tett látogatásunk is. Kalauzunk, Johannes Söderberg evangélikus lelkész a televízió által alkalmazott szerkesztő és producer is egy személyben. Bemutatja azt a stúdióban berendezett templomot, amelyben – az „igazi” templomi közvetítések mellett – istentiszteleteket vesznek fel. A világszínvonalú technika találkozik itt a régi, kopott templompadokkal, gyertyákkal és feszülettel. Az itt rögzített istentiszteletek egyik sajátossága, hogy a prédikáció után egy moderátor beszélget a lelkésszel, mintegy hangot adva a nézők kérdéseinek és esetleges kételyeinek.

Vadstenába mindenképpen elvittek volna minket vendéglátóink, hiszen az itteni templom a svédek nagy szentjének, a 14. században élt Brigittának az emlékét őrzi. E sokakat istápoló, a reformáció kora előtt élt nagyszerű asszony valóságosan összekapcsolja a katolikus és az evangélikus egyházat, hiszen mindkettő egyformán tiszteli őt. Jó néhány évvel ezelőtt II. János Pál pápa is ellátogatott ide. Birgitta jelmondatával mi is azonosulunk: „Uram, mutasd meg nekem utadat, és tégy készségessé, hogy azon járjak.” Részben talán e közös katolikus–protestáns örökségnek is köszönhető, hogy Vadstena az elmúlt években egy újfajta zarándoklat központja lett. Hans-Erik Lindström lelkész, a mentálhigiénés központ vezetője olyan világot tár itt fel előttünk, amelyben a csend, az elmélyülés játssza a legnagyobb szerepet. Elmondja, hogy a fizikailag és idegileg túlterhelt emberek számára rendszeresen szerveznek olyan zarándoklatokat, amelyeken lelkileg feltöltődhetnek. Magunk is botot veszünk kezünkbe, ám ezúttal csak egy rövidebb sétára van idő. Közben megismerhetjük e zarándokélet hét alapelvét: a szeretetet, az örömöt, a szerénységet, a hűséget, a kedvességet, a békét, a jóságot, az önmegtartóztatást és a türelmet. Reményt látunk arra, hogy e zarándoklat magyarországi megismertetése a mi egyházunk lelki megerősödéséhez is hozzájárulhat.

Vadstenába nemcsak Birgitta és a zarándoklat miatt mentünk, hanem azzal a céllal is, hogy megismerjük az itt működő egyházi népfőiskolát. Meglepetésünkre egy itt tanító erdélyi magyar asszony, Magyar Márta vezet minket végig a tantermeken, a műhelyeken és a kápolnán. Gáncs Péternek szívügye a hazai népfőiskolai munka fellendítése, amelyre őt nyilván nagytarcsai „öröksége” is kötelezi. (Mint ismeretes, a községben – ahol Gáncs Péter is szolgált – még Sztehlo Gábor alapított népfőiskolát.) Csupaszív kísérőnktől – aki még Ceauşescu Romániájából volt kénytelen menekülni – megtudjuk, hogy sok fiatal azért jön ebbe a tóparti iskolába, mert érettségi után még maga sem tudja, hogy mit is szeretne majd csinálni. Mások a munkanélküliség fenyegetettségében vagy éppen az idősebb kori aktív pihenés jegyében jönnek ide. Azzal a reménnyel búcsúzunk a népfőiskolától, hogy a közeljövőben olyan magyar hallgató kerülhet ide, akinek lesz kedve, ereje és hite a magyarországi munka megszervezéséhez.

Egyházkerületi küldöttségünk eredményes munkát végzett. Minden területnek megvolt a maga felelőse, és a jó munkamegosztásra vendéglátóink is felfigyeltek. A Lind püspökkel és munkatársaival folytatott tárgyaláson örömmel egyeztünk meg a szerződés további öt évre történő meghosszabbításáról. Ennek jegyében számos terv körvonalazódott a teológiai kapcsolatoktól kezdve az ifjúsági csoportok és kórusok további cseréjén keresztül a médiában való együttműködésig. A tervek szerint jövő májusban a két egyházkerület lelkészei közös szemináriumot tartanak majd Balatonszárszón.

Hazaérkezésünk után, immár Budapesten írom ezt a tudósítást. Péntek van. Órámra pillantok: mindjárt dél. Nem a közelgő lapzárta jut eszembe, hanem az a tény, hogy a linköpingi székesegyházban minden pénteken pontban 12-kor tartanak egy csöndes istentiszteletet. Ezen – amikor csak teheti – Martin Lind püspök szolgál. Ilyenkor minden alkalommal imádkoznak a testvéregyházakért, így a magyarországi evangélikusokért is. Igen, péntek dél van. Egy percre leveszem ujjaimat a billentyűkről, én is imádkozom. A linköpingi testvérekért, az egész anyaszentegyházért. „Uram, mutasd meg nekem utadat, és tégy készségessé, hogy azon járjak.”

Fabiny Tamás

::Nyomtatható változat::