evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

A Kényszerpályán című, Frenkl Róbert országos felügyelő tollából megjelent cikk (EvÉlet 2004. június 6., 3. o.) sokoldalú, néhol a részletekig menően aprólékos beszámolót nyújt a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium igazgatóválasztásáról. Köszönet érte. Elolvasása után az volt az érzésem, hogy aki ebben az ügyben – bármilyen tartalommal, formában és indulattal – a továbbiakban még hozzászól, az a már-már megnyugvó hullámokat korbácsolja fel újra, azaz feszültséget kelt. Mégis tollat (számítógépet) ragadtam. Úgy gondolom ugyanis, hogy van ennek az igazgatóválasztásnak olyan tanulsága is, amely mellett nem szabad elmenni – akkor sem, ha a sebek újra felfakadnak. A gyógyulás érdekében azonban erre is szükség van.

Nem vonjuk kétségbe, hogy gimnáziumaink legfőbb célja, hogy „tanulóit evangélikus szellemben, a magyar haza hű polgáraivá, evangélikus tanulóit egyházunk öntudatos, hű és áldozatkész tagjaivá, a más felekezetű tanulókat egyházunk megbecsülésére, és a lelkiismereti szabadság tiszteletben tartásával, a lehetőségekhez képest saját egyházuk segítségével is nevelje, minden tanulóját a hatályos állami közoktatási törvényben megfogalmazott oktatási célkitűzésnek megfelelően oktassa, és az egyes iskolatípusok sajátos céljainak megfelelően képezze ki.” (Egyházunk közoktatási törvénye 19.§.)

Engem az eljárás alatt leginkább az döbbentett meg, hogy a beadott pályázatok szakmai elemzése nem történt meg. Annak kivizsgálására például, hogy vajon megfelelnek-e a jelöltek a törvény előírásainak, összeült egy szakértői testület, s erről a vizsgálatról szakvéleményt készítettek. (Más kérdés, hogy eredményeit egyik döntés sem vette figyelembe, például indoklásul nem hivatkoztak rá.) Nem volt viszont olyan szakvélemény, testületi vita, amely a pályázók pedagógiai, nevelési vagy oktatási elképzeléseiről szólt volna.

Vajon miért nem foglalkoztak a tisztelt testületek azzal, hogy a Fasorban adottak-e a feltételek a nyugodt és eredményes oktatáshoz? Mi és miért hiányzik ahhoz, hogy tanár és diák jól érezze magát, s eredményes legyen? Van-e tendencia abban, hogy a középiskolák rangsorában a gimnázium egyre hátrébb található? Van-e köze ennek ahhoz, hogy a tanítást védjük-e (ki léphet be az iskola épületébe, ki zavarhatja meg a tanóra menetét stb.)? Kik azok a tantestületben, akik a vállukon viszik „az iskolát”, akik eredményesen oktatnak, és evangélikus szellemben nevelnek?

Nem gerjesztett vitát az, hogy reális-e a „régi Fasor” fényének visszaállításáról beszélni. Nem került sor annak megvitatására, hogy van-e elegendő érdeklődés a fasori értékek iránt, hogy mik is azok az értékek, amelyeket a mai Fasor nyújtani tud a diákjainak. Nem volt érdekes az, hogy van-e terve a jelöltnek a gimnázium gazdasági helyzetének a rendbetételére.

Egy pályázatot elbírálni és eredménytelennek nyilvánítani anélkül, hogy indoklást fűzött volna hozzá a tisztelt testület, hiba. Fájó, hogy egyházunk vezető testületeit nem érdekli az, hogy megvalósul-e a cél.

Ha az igazgatóválasztás fényében megvizsgáljuk, vajon hogyan alkalmazza egyházunk az egyházi és világi jogszabályokat, színes paletta tárul elénk. (Egyházunk 1997. évi VIII. törvénye – amelynek 17–54.§-a és a melléklete az úgynevezett egyházi közoktatási törvény – több szakértő szerint egyházunk legjobban működő törvénye. Ez a jogszabály világosan rendelkezik az igazgatóválasztás eljárásáról. A választási törvény – 1997. évi VII. törvény – tavaly kidolgozott változata pedig az egyházi testületek döntéshozatali szabályait egyértelműsítette. Közoktatási kérdésről lévén szó a „világi törvények” közül pedig az 1993. évi LXXIX., a közoktatásról szóló törvényt, valamint néhány további jogszabályt kell alkalmazni.)

A törvény e pályázat kiírásának és lebonyolításának feladatát az igazgatótanácsra bízta. Ezzel szemben a kiírás megfogalmazása, megjelentetése, majd később a kényesebb lépések megtételekor az irányítás az Országos Egyházi Iroda kezében volt.

A pályázóknak bizonyos törvényi feltételeknek meg kell felelniük (végzettség, pedagógiai gyakorlat stb.). Aki valamelyiknek nem tesz eleget, az a törvény szerint nem alkalmas a feladatra. Szerencsére ezek a feltételek olyanok, amelyeknek egy valódi igazgatójelölt könnyedén megfelel. Volt mégis két (de legalább egy) jelölt, aki már itt elbukott – de annak felelősségét, hogy ezt kijelentse, senki nem vállalta magára!

Több tanár szavazati jogával kapcsolatban is merültek fel kifogások még a tantestületi ülés előtt – ezek kivizsgálása a mai napig nem történt meg. A tanár, aki szavaz – ha olyan véleményt hangoztat, amely „nem vonalas” – egyúttal saját állását, óraszámát is kockára teszi. Volt olyan tanár, akit kihagytak a névsorból annak ellenére, hogy minden feltételnek megfelelt. Egy másik pedagógus nevét nem sokkal a szavazás előtt húzták ki – kissé felületes indoklással és (úgy tűnik) alaposabb vizsgálat nélkül. Két szavazat úgy került az urnába, hogy a szavazók maguk nem tartózkodtak ott az ülésen, sőt eljárást kreáltak arra, hogy „előre leadhatták szavazataikat”.

Egy pályázatot elbírálni és eredménytelennek nyilvánítani anélkül, hogy indoklást fűzött volna hozzá a tisztelt testület, hiba. Fájó, hogy egyházunk vezető testületeit nem érdekli az, hogy törvényes volt-e az eljárás.

A pályázat – talán hangsúlyozni sem kell – kényes az egyensúlyokra. Nem adhatunk jogosulatlan előnyt egyik jelöltnek sem. Mégis megtörténhetett, hogy egy érintett személy (a pályázó által felkért igazgatóhelyettes) részt vett és hozzászólt azon az igazgatótanácsi ülésen, amely döntött a pályázatokról. Mégis megtörténhetett, hogy az egyik pályázó – és csak ő – az Országos Presbitérium előtt beszélhetett. Ebben egyrészt az a megdöbbentő, hogy a Fasorban kialakult helyzetről csak az ő véleményét hallgatták meg: azét, aki mindössze négy hónapja foglalkozik a Fasorral, s eközben csupán két ízben, hivatalos találkozókon ismerkedett a tanárokkal. A másik furcsaság a dologban az, hogy nem a saját érdekében beszélt, hanem egy másik pályázó állásait erősítette!

Egy pályázatot elbírálni és eredménytelennek nyilvánítani anélkül, hogy indoklást fűzött volna hozzá a tisztelt testület, hiba. Fájó, hogy egyházunk vezető testületeit nem érdekli az, hogy a tisztesség elemi szabályait ki tartotta meg, s ki nem.

A döntés – a fentiek alapján láthatjuk – politikai döntés volt. Lehet találgatni, hogy a színfalak mögött milyen megegyezések történtek. Miért kaphatott megbízást az, akinek a munkája ellen minden érdekelt fél bizalmatlanságot jelentett? Ki és mit ígérhetett az Országos Presbitérium előtt megszólaló pályázónak, hogy a jelenlegi igazgató érdekében szóljon? Kinek állhat érdekében az, hogy a döntés egy évvel későbbre tolódik: annak-e, aki ezzel formailag teljesíteni (vagy teljesíttetni) tudja a hiányzó törvényi feltételeket, vagy annak, aki fontosnak tarja, hogy egyházunk patinás gimnáziumát megállítsa a lejtőn?

Egy pályázatot elbírálni és eredménytelennek nyilvánítani anélkül, hogy indoklást fűzött volna hozzá a tisztelt testület, hiba. Fájó, hogy egyházunk vezető testületeit nem érdekli az, hogy mi történik intézményeivel.

Végül ki kell térnem az érintettségre is. Azt mondják, hogy ilyen érzékeny kérdésben csak a független véleményre szabad támaszkodni, mert a pártatlanság az, amely az érveket és ellenérveket előítélet nélkül láttatja. Tapasztalatom szerint az élet ennél bonyolultabb.

Aki érintett, annak jobban fáj, ha megsebzik. Jobban látja azt, hogy milyen és honnan származó seb emészti. Ne tekintsük bűnnek a baj kimondását! Elfogult? – igen: büszkén vállalhatja. Nem a pártatlan döntés jogát követeli, hanem a panasz kikiáltásáét.

Adja Isten, hogy legyen a panaszkodónak olyan felsőbbsége, aki méltányosan mérlegeli ezeket a sokszor egymás elleni panaszokat, aki bölcs indoklással tud válaszolni és mértéktartó döntéssel képes megnyugtatni a kedélyeket.

Muntag András

::Nyomtatható változat::