evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

Kedves lelkész testvérem, Németh Zoltán! A január 4-i számban megjelent nyilatkozatod a Deák téri templomnak „az ország temploma” általánosan használt megnevezésén élcelődik. Tekintve, hogy az írás a korábbi elektronikus formája után közel három hónappal most már hetilapunkban is megjelent, nem szabad tájékoztatás nélkül hagynom azokat, akik olvasták.

A megjelölés eredetét homály fedte előttem akkor is, amikor teológusként éveken át szomjas szívvel hallgattam ebben a templomban az igehirdetéseket, és sokáig azóta is, hogy beiktatást nyertem ide. A válaszra Budapest Főváros Levéltárában találtam rá, amikor id. Fabiny Tibor három éve megjelent gyülekezettörténeti könyvéhez magam is végeztem kutatásokat. Az egyik megtalált okmány gyülekezetünknek II. Lipót császárhoz benyújtott kérvénye volt, amelyben templom és paplak építése céljára telket kértek. Az 1792. január 22-én keltezett német nyelvű kérvény mintegy tucatnyi pontban sorolja fel templomunk felépítése szükségességének indokait. Ezek között több is érzékelteti, hogy a felépítendő templom nem csupán a helyben lakók számára épül. Az érvek között szerepel, hogy a Pest szabad királyi városban élő polgári lakosok mellett jóval nagyobb azok száma, akik az iparban, a céhekben és a kereskedelmi ágazatokban itt tevékenykednek, és vallási igényeik kielégítése tekintetében segítségre szorulnak. A birodalom közepén, egy hajózható folyó partján lévő város természetes kereskedelmi fekvéséből és sok országos tisztség székhelyéből következik a város közismerten rendkívüli forgalma, a belföldiek és a külföldiek között pedig egyaránt sok a protestáns. A kérvény szerint ugyancsak kitüntetett figyelmet érdemel a pesti egyetemet, gimnáziumot és egyéb iskolákat a német nyelv miatt látogató protestáns ifjúság is, és a városban átmeneti, valamint állandó jelleggel állomásozó katonaság. A lelkészek kötelessége őket ingyen ellátni, ami hivatali teendőik legnagyobb és legfontosabb részét képezi.

Mindezért az építendő templom jelentősége nem korlátozódik csupán a város területére, hanem sokkal inkább „az egész ország templomának kell azt tekinteni”.

Ez a régi írás felel arra az addig számomra senki által meg nem válaszolt kérdésre is, hogy miért nevezik az ország templomának a Deák téri templomot. Még csak a templom építésének vágya volt meg, hiszen 7 évvel az alapkő letétele előtt vagyunk, és mindössze 5 évvel a gyülekezet megalakulása után, de a fiatal gyülekezet az egész ország számára szeretett volna templomot, lelki központot építeni. Még egy bérház emeletén tartották az istentiszteleteket, ahová be sem fértek, még nem volt lelkészlakásuk, iskolájuk, de már akkor sem csak a maguk gondjain akartak segíteni. Tudták: küldetésük van, és ez országra szóló küldetés. Tudtak távlatban gondolkodni és saját igényeiken túl egész egyházunk számára is tervezni és áldozatot hozni.

Ez a kérvény is megerősíti a felelősséget, amit a Pesti Evangélikus Egyház kezdettől hordoz, „az ország templomának” felelősségét. Nem kérkedés ez, hanem az egyházunk egészére is tekintő szolgálat szándéka, nem rang, hanem küldetés, nem érdem, hanem kötelesség. A kezdettől mindmáig ívelő feladat. Ezt mindjárt át kellett élnie a gyülekezet 1787-ben megválasztott első lelkészének is, akinek hivatali kötelessége lett az akkor mintegy négyszáz pesti gyülekezeti tag mellett a gyalogezredben szolgáló több mint hétszáz evangélikus katona gondozása is, akik nyilván az egész ország területéről állomásoztak a pesti kaszárnyákban. Lehet, hogy volt közöttük bánki is? A templom nekik is épült, hogy ne kelljen továbbra is a 15 kilométerre lévő, tehát négyórai gyalogutat jelentő Cinkotára kivonulniuk istentiszteletre. A templomépítési szándékot megerősítette az 1791-ben tartott első egyetemes zsinat is, amelyik ugyan kimondta azt, hogy az egyetemes gyűlések ezentúl mindig Pest városában lesznek, de nem volt hol tartani azokat. Egyházunk zsinatának üléseit is a vármegyeházán kellett tartani. Ezért egy központi hely megteremtésének szándékával is segítették a templom építését pénzbeli és természetbeli adományokkal evangélikus földbirtokos nemeseink Sziráktól Ócsáig, Pilistől Cibakházán át Mezőberényig. Jöttek adományok Kassáról és a tolna-baranyai esperességtől, a liptóiak fát, a gömöriek vasat adtak, a Pest megyei gyülekezetek, mint Pilis, Alberti vagy Cinkota, hosszú éveken át fuvarokat ajánlottak fel az építkezéshez. Nem túlzás, hogy a Deák téri templomba beleépült az egész ország segíteni akarása, hogy szolgálata is ilyen hatósugarú lehessen. Miért kell csipkelődve humorizálni őseink egyházszeretetből fakadt szóhasználatán? Hosszúra nyúlna részletesen szólni arról, hogyan érhető tetten a Deák téri templom gyülekezetének gyülekezeten túlra ható kisugárzása. Kiragadott példa lehet erre a felvállalt oktatás ügye. Korábbi elemi iskolái után már 1823-ban megindult a pesti evangélikus gimnáziumi oktatás, a Deák téri és a fasori gimnáziumok közös őse, majd felépült a két gimnázium is. Messzire ható jelentőségű iskolái mögött is a múltban is a Pesti Evangélikus Egyház állt mint alapító és fenntartó. A maiak közül is hadd említsek csupán egyetlen példát. Amikor a gyülekezeti könyvesbolt létesítése lehetővé vált, senki nem azt nézte, hogy milyen nagy anyagi többletbevétel lehetőségétől esik el a gyülekezet, hiszen egyéb célú bérbeadás helyett létesít kockázatos vállalkozásként teljes mértékig önerőből könyvesboltot. A Huszár Gál gyülekezeti könyvesbolt sem csak gyülekezetünk érdeke, hanem a főváros közlekedési csomópontjában egész Budapest és – némi túlzással, de hadd használjam az általad megítélt kifejezést – az „ország” evangélikusságának könyvesboltja is. Olyan missziói bázis, amely ma már évi 10 millió forintot megközelítő nagyságrendben terjeszti az egyházi könyveket, iratokat, igés lapokat és egyéb kiadványokat. Olyan küldetést teljesít, amely túllát a gyülekezet kerítésén, folytatva a múlt által is ránk ruházott örökséget. Mindez természetesen nem érdem, hanem a sajátos helyzetünkből fakadó feladat felvállalása; nem emel a többi templom és gyülekezet fölé, de nem is alacsonyít le céltáblává.

Magam másfél évtizedig Csabdin éltem, ahol helyben még ötven evangélikus sincs, a templom pedig az ország egyik legkisebb temploma. Története során az a templom sem adott otthont olyan egyháztörténeti jelentőségű eseményeknek, mint a Deák téri. Nem voltak benne tömegeket vonzó Lutheránia-hangversenyek sem, amelyek zenei téren régtől fogva ugyancsak egyházunk egésze megítélésének felelősségét is hordozzák. Nem voltak benne sűrűn megtartott országos rendezvények, mint itt. De ezektől az összehasonlításoktól függetlenül ebben a „kicsiny vidéki templomocskában” végzett szolgálatomat is teljes értékűnek éreztem, hiszen – Reményik Sándor szavaival élve – Isten minden templomban lakik. Ezért nem éreztem önmagamat sem kevesebbnek, hogy nem „az ország templomában” prédikálok. Természetesen többnek sem azóta, amióta ide meghívott a templom mai gyülekezetének bizalma. Az általad gunyorosan „az ország papi padjának” aposztrofált padban ülve sem voltam és nem is akartam más lenni, mint Isten egyszerű szolgája. Beiktatási igehirdetésemet ezzel a mondattal kezdtem: „Semmivel sem lettem több, hogy beiktatást nyertem a Deák téri gyülekezeti lelkészi szolgálatba.”

Szeretettel köszönt lelkésztársad:

::Nyomtatható változat::