A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A tiltakozó tömeg

Végre egységesnek mutatkozott ez a megosztott, árkokkal elválasztott Magyarország. Vállvetve marasztalták el – jobbról és balról, ellenzéki és kormányoldalról, konzervatívok és liberálisok, pártpolitikusok és civil szervezetek vezetői – a Tilos Rádió műsorvezetőjét. Szenteste részegen mikrofonhoz juthatott, és beleharsoghatta az éterbe – az agykérgi kontrolltól megfosztva – érzelmét, indulatát: kiirtana minden keresztényt. Nem tudom, hány család, hány magányos ember programjában szerepelt karácsonykor a Tilos Rádió hallgatása, hányan hallották eredetiben az inkriminált mondatot, de ekkora nyilvánosságot műsorvezető ritkán kap e hazában. A tiltakozások révén mindenki értesülhetett arról, mi hangzott el élő adásban.

Ezután indult meg az üggyel foglalkozó írások, rádió- és televízióműsorok máig sem csendesedő áradata. Ezekben már nincs egység – eltekintve az elítéléstől, elhatárolódástól. Ki-ki a pártállása, politikai meggyőződése alapján elemez, értékel, igyekszik több bőrt lehúzni a nagyon is egyszerű rókáról. Jobbról a végre leplezetlenül rajtakapott balliberalizmus elítélése, a Tilos Rádió bezárásának a követelése a vezető motívum, míg balról a másik oldal korábbi gyűlöletbeszédének, más rádiók indulatainak az eseteit emlegetik.

A gyűlöletes mondatot követően jó volt találkozni – a társadalmi együttélés szabályait és a jogrendet tekintve természetes elítélésen túl – Erdő Péter nyilatkozatával. Az esztergomi érsek a keresztény szellemiség, az imádságos, megbocsátó szeretet jegyében szólt. Minden vélemény fontos, de a legnagyobb hazai történelmi egyház prominensének az álláspontja nem csak a konkrét ügyben bizonyult irányt adónak. Több korábbi örvendetes megnyilatkozásával együtt, megfelelő távolságot tartva az aktuálpolitikától, példamutatóan szuverén teológiai álláspontot képviselt. Ebben a mederben igyekszik haladni a három történelmi keresztény egyház vezetőjének közös nyilatkozata is. Magam semmiképpen sem szeretném bagatellizálni az ügyet, vitatni – bár a helyzetre már illik a gerjesztett túlreagálás diagnózisa –, hogy a szerencsétlen mondat mint jelenség mögött jelentéktelen, de létező társadalmi csoportok vélekedése áll. A kereszténység kezdete, Heródes király és Néró császár kora óta él ez az indulat, törekvés a keresztények likvidálására. Erről szól Graham Greene csodálatos regénye, a „Hatalom és dicsőség” is; a híres-hírhedt mexikói forradalom is kudarcot vallott a hit ellen folytatott harcában.

Nem becsülöm le tehát a gondot, mégis úgy vélem – ha a kereszténység alatt Krisztus egyházát értjük –, hogy ez a történet nem rólunk szól. Sokkal inkább a politikai kereszténységnek nevezhető társadalmi jelenségről. Innen van ereje. Eleve egy részben politikai, részben médiafolyamat következménye, amennyiben egy új keletű politikai mozgalom céljai érdekében használták fel a keresztet, amelyet – kétségkívül olykor a keresztény hitet is bántó módon – az adventi időszakban támadott a vétkező műsorvezető rádiója.

A rendszerváltozás után, némileg érthetően, megjelent, feléledt a politikai kereszténység kísértete. A kereszténység egyetemes mivolta ellenére politikai programmá vált a „nemzeti” és a „keresztény” fogalmak összekapcsolása. Ez azóta is kísért – főleg választási kampányok idején –, jóllehet sokszor leírták, és be is bizonyosodott, hogy a szélsőségektől eltekintve keresztény ember többféle politikai gondolkodás híve lehet. A keresztény hit a vertikális síkot, az Istennel való kapcsolatot, az örök élet reménységét érinti, a politikai felfogás a horizontális síkban, az e világi életben lényeges.

A kereszténydemokrácia konzervatív politikai irányultságot jelent. A fogalom önálló identitás, amelyben a „keresztény” szó nem jelző. Politikai megközelítésben a Tilos Rádió ügye is az erős magyar kereszténydemokrata párt hiányáról üzen. Ezért nyomulhatnak be az üres helyre szélsőséges politikai erők, illetve az ilyen botrányok – mert persze botrány ez, botrány a politikai ellenoldal kiirtásáról ábrándozni –, és ezért csábíthatják a mérsékelt konzervatív politikusokat is túlreagálásra a „keresztény Magyarország” és egyéb, a hittől független, legfeljebb politikai szlogenek jegyében. Az egyház népe nem veheti magára a fenyegetést, mert nem neki szól. Ha egy pillanatra mégis ezt tennénk, látnánk, hogy az egyház történelme arról is üzen, hogy Krisztus megvédi az övéit, az őáltala kijelölt szenvedés pedig belső békességet teremt.

Véget ért a Nagy Konstantin-i korszak, az államegyházak, az egyház politikai hatalmának az időszaka. Nem az első századok keresztényüldözése tér vissza, hanem reménység szerint egy olyan polgári, európai élet felé tartunk, amelyben valóban természetes, személyes jog az egyházi közösséghez való tartozás. Ahol az egyház a társadalom fontos intézménye, de nem a politikai-hatalmi szféra része. És természetes szabadságjog a vallástalanság is, amelynek akár szélsőséges megnyilvánulásai sem keltenek nagyobb megrázkódtatást. Sok egyéb mellett a mai magyar társadalom zaklatottságáról, sebezhetőségéről is üzent ez az alapjában szomorú történet.

Végül tegyük fel az egykori egyházi ébredés annyira jellemző kérdését: hát Jézus mit szól hozzá? Nem nehéz a válasz. Akárcsak egykor a bűnös asszonynyal, most a bűnös műsorvezetővel áll szemben a teljes korabeli társadalom, kövekkel a kézben, ítélkezésre készen. Végre van egy vitathatatlan bűnös; már érezzük a vér szagát, lendülhetnek a kezek, röpülhetnek a kövek. Óh, milyen erős a morál!

És Jézus azt mondja, az vesse rá az első követ, aki még nem vétkezett. Az vesse rá az első követ, akinek a szívében még nem volt gyilkos indulat mások, másként gondolkodók, más nézetet vallók iránt. Nem könnyű a tanítványi sors.

Frenkl Róbert

::Nyomtatható változat::