Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Terray László

Megbecsüléssel és tisztelettel köszöntjük Norvégiában élő lelkész kollégánkat, akit egy norvég újságban (Vartland, 1999. január 22.) Rolf Heitmann missziói főtitkár találóan hídépítőnek nevezett. Korunkban a legkülönbözőbb területeken – az egyházban éppúgy, mint a politikában – szükség van hídépítőkre. Nemcsak a messzi észak evangélikussága és a Magyarországi Evangélikus Egyház között tarthatjuk Terray Lászlót hídépítőnek: izraeliek és arabok, különböző missziói társaságok, a múlt missziói szolgálói és a mai missziót teljesítők között hasonlóképpen próbál – immár évtizedek óta – hidat verni.

Norvégia messze van, de ha Terray Lászlóra gondolok, úgy érzem, nem is olyan nagy a távolság. Az egykori tanulótárs a soproni teológiai fakultáson – aki az 1944/45-ös tanévben szobatársa is lehetett –, évtizedek után is őszinte tisztelettel és szeretettel gondol a hídépítőre. Hálával emlékszem arra, amit tőle tanulhattam, amit munkájából ismerek, és reményt keltőnek tekintem azt, hogy egyre többet olvashatunk egyházi írói munkásságából is, így egyre közelebb kerül egymáshoz a két távoli ország evangélikussága.

Különös módon Norvégia és a Norvég Evangélikus Egyház kevésbé ismert Magyarországon, mint akár a finn, a dán, a svéd evangélikusság. Terrayt olvasva a szándék világos: a norvégokat meg akarja ismertetni hazánk evangélikusságával, magyar olvasóit pedig a norvégiai hittestvéreinkkel. Örömmel olvastuk a Koinonia címü teológiai folyóiratban (Stuttgart, 2003. karácsonyi szám, Gémes István szerkesztésében) a 80 éves Terray László köszöntését. A jókívánságokkal együtt olvasható Gémes István kitűnő cikke („Nem vagytok többé idegenek”), a Kelemen Erzsébet diakonissza testvérrel készített interjú, továbbá Molnár Veress Pál írása („Soha nem késő elismerés” címmel), valamint Szőllősi Pál tollából a „Terray László és a svájci magyar protestánsok” című cikk. Ezekben mutatják be Terray Lászlót, a testvért, a lelkésztársat és a jó barátot, majd a 126. zsoltár 6. versével köszöntik őt: „Hatalmasan cselekedett velünk az Úr, ezért örvendezünk.” Norvégia: az országnevet hallva az átlagos magyar olvasónak legfeljebb Ibsen drámái jutnak az eszébe, vagy Grieg zenéje, esetleg Munch festészete. Az evangélikusok talán hallották Egede nevét, aki Grönlandon végzett missziói munkát, ismerik Hauge ébresztő igehirdetőt, Berggrafot, a norvég ellenállást vezető püspököt; a neves professzort, Hallesbyt, aki az imádságról írt több nyelvre lefordított könyvet. Gunnar Stalsett püspök, az egykori LVSZ-főtitkár neve is eszünkbe juthat.

Már kevesebben ismerik Ibsennek a Magyarországhoz írt költeményét, amely az 1848-as szabadságharc után született: „Magyarország fáradt népe lerogyott a véres rögre, harcmezőin tört siralmak dúltan szállnak és hörögve, és az éj borús neszéből följajong a hír az égre, láncon fetreng a magyar, küzdelmének vége, vége…” Néhány évvel ezelőtt egy Pax Romana-kongresszuson alig akartam hinni a fülemnek, amikor egy norvég nyelvész magyarul mondta el Szózatunkat. Amikor megkérdeztem, miért tanult meg magyarul, Az ember tragédiáját említette. Később kiderült, hogy Szabó József püspökkel is kapcsolatban volt dr. Albert Lange Fliflet professzor, aki Szózatunkat norvégra fordította: az egykori evangélikus lelkész fia a német, francia, finn nyelv után magyarul is megtanult – Madách miatt. 1956 után több magyar egyetemista került ki Norvégiába; néhányan versfordítóként, színházi rendezőként is terjesztették hazánk kultúráját. Terray László világosan tudja, hogy a lelkész első feladata az evangélium tiszta hirdetése, de közben a művelődés terén is szolgálni lehet: nem egy világhírű misszionárius kulturális szolgálatot is végzett. Pál apostol írja, hogy Krisztusban közel kerültek a távolvalók is. Ezt a mondatot a keresztények a hídverésre való felhívásnak is tekinthetik (Ef 2, 18–19). Norvég evangélikusaink mindig élen jártak a protestáns missziói munka szolgálatában, a Szentírás fordításában, az egészségügyi munka végzésében.

Jól érzékelteti ezt Terray László tíz évvel ezelőtt megjelent, „Küldetésben” című munkája (Oslo, 1993). Most, az elmúlt évben Gisle Johnson (1876–1946) részletes életrajza látott napvilágot (Et liv i Grenseland). Amint az alcím mutatja, Gisle Johnson élete az Izrael Misszióban égett el; ezt a szolgálatot Romániában és Magyarországon is végezte. Itt halt meg 1946-ban. Ordass Lajos búcsúztatta; hamvait később Norvégiába szállították. A könyv (még csak norvégul olvasható) részletesen beszámol az izlandi eredetű Gisle Johnson családjáról, a misszionárius gyermek- és ifjúkoráról, a zsúfolt esztendőkről, a galíciai munkáról, az első világháborúról, a franciaországi közjátékról, majd a budapesti szolgálatról (1922-től), a Gyarmat utca 14. szám alatti missziói ház és kápolna szerepéről, Johnson előadásairól az egyetemen és több értelmiségi körben, továbbá magyarországi kapcsolatairól, Messiás-hívő zsidókról, végül az utolsó hónapokról, betegségéről és haláláról.

Az életrajz írása közben Terray kitűnő háttérrajzot is ad. Megismerjük több mint két évtized (1922–1946) magyar társadalmát, evangélikus egyházunkat, vezetőket és beosztottakat. Johnson irodalmi munkásságát ötvenhét tételben mutatja be, majd fordításainak, könyveinek, cikkeinek, francia, angol, német, norvég nyelven megjelent publikációinak a címét sorolja fel. Meg vagyok győződve arról, hogy a 235 oldalas, gazdag tartalmú könyv elismerést arat hazájában. Talán abban is segít, hogy az átalakulóban levő mai norvég társadalomban egy kis ország kis egyházának az életére is felhívja a figyelmet.

Norvégia ma egészen más, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Például az olaj fővárosává vált Stavangerben – amelyet egykor a misszió fővárosának tartottunk –, ma erősebb a szekularizáció, mint akár egy-két évtizede volt. Az egykor lobogó hitű missziói lelkület sokakban kialudt, de az egyház népe nem halt meg, csak alszik. Norvégia más volt és ma is más, mint Magyarország. Ott a szabadság nemzeti ünnepén az egykor uralkodó dán nép követe gratulál először az önállóvá vált nemzetnek. A háború alatt egy evangélikus püspök lehetett a németekkel szemben álló ellenállási mozgalom vezetője, és a lutheri „Erős várunk” himnuszból partizánének válhatott. Ma viszont ott, ahol a múltban annyi egyesület alakult egyházon belül, mint talán sehol másutt, ott, ahol a délelőtti templomi istentisztelet után délután az imaházban gyűlt össze a hívek serege egy laikus prédikátor vezetése alatt, csekélyebb mértékű az egyháziasság. A mai Norvégia sokak számára egyházilag rejtély, és az evangélikus egyház holnapja is sok kérdőjelet mutat. Jó lenne egyszer olvasni Terray László testvérünk tollából, milyennek látja ő a mai norvégiai egyházi helyzetet. Ő, aki ezt a nagy kiterjedésű országot mindegyikünknél jobban ismeri, és az egyház múltjával és jelenével is tisztában van, nyilván őszinte, valós képet tudna mutatni nekünk, nem pesszimistán, hanem reménységgel, de valósághűen. Csak kétszer jártam Norvégiában, de olvasmányaim alapján mondhatom, látszólag – a felszínen – óriási különbségek vannak életünkben, valójában azonban hasonló kérdésekkel, problémákkal és bűnökkel küszködik mindkét egyház: megpróbálja hirdetni Urunk vigasztaló evangéliumát a mai elpogányosodás, globalizáció modern világában.

Nyelvészek ma gyakran beszélnek arról, hogy az új Európában a kis nyelvet beszélő népeknek jobban össze kellene fogniuk, mint eddig tették. Egyházilag ez talán azt jelenti, hogy a más körülmények között élő, de egyaránt kisebbségi helyzetbe került egyházak jobban segíthetnék egymást, mint eddig. Az a Terray László testvérünk, aki már annyit segített magyarországi és erdélyi magyar protestánsokon, aki Ordass Lajos püspökről több nyelvre lefordított monográfiát írt, aki az Útitárs szerkesztőjeként, a külföldi magyar lelkészek munkájában oly sokat dolgozott, hátha ma is tudna nekünk nem tanácsot, hanem lelki segítséget nyújtani. Tudom, hogy Terray László szíve értünk is dobog, hogy velünk együtt imádkozik, és szolgál szüntelenül, erejéhez mérten. Könyvének részletesebb ismertetésére más egyházi kiadványunkban kívánok visszatérni. Most, 2004. január 24-én, születése napján őszinte szeretettel gondolunk rá, és adunk hálát életművéért. Istenáldotta születésnapot kívánunk neki. Hídépítő munkájára a jövőben is bizalommal számítunk.

Hafenscher Károly (id.)

::Nyomtatható változat::