Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Aleppo városa

A Krisztus-hívők egységéért tartandó idei imahét rendjét és tematikáját – végső formájában – egy nemzetközi előkészítő csoport dolgozta ki. Ennek a bizottságnak a tagjait részben a Keresztény Egységet Előmozdító Pápai Tanács, részben az Egyházak Világtanácsa jelölte ki.

Ritkán imádkozunk olyasmiért, ami nem érint bennünket. Leggyakrabban és legbuzgóbban azért imádkozunk, ami igazán mélyen foglalkoztat, ami az embereket húsba vágó problémaként érinti. Az imádság azonban kitágíthatja az emberi szívet, hogy másokra is figyeljünk. (…)

Mai világunknak szüksége van ilyen tág ölelésű irgalomra, ilyen szívekre és ilyenfajta imádságokra, melyek az emberiség jajszavát, kínlódását figyelembe veszik, és mernek az egész teremtett világért könyörögni.

A közel-keleti békéért más népek is könyörögnek. Közéjük tartoznak a 2004-es imahéten könyörgő hívek is, akik különböző felekezetek tagjai ugyan, más-más szertartást gyakorolnak, de ugyanaz a vágy élteti őket: hogy a béke megmaradjon. Imádságukat, amely eleven része hívő életüknek, szívből mondhatják el napjainkban Isten igazságos szívéhez könyörögve. A béke megmaradhat még bizonytalan és folyton változó világunk talaján is, még ha sokféle akadályba ütközik is. Mert a békére törekvés és a megalapozott reménység, amely körülfogja ezt a törekvést, mindig elevenen formálja imádságos életünket a mi időnkben is. Mindnyájan békét akarunk. Nagyon emberi törekvés ez; szívünk legmélyéből fakad az érte való könyörgés. Mégis: a békéhez vezető ösvény nem magától értetődő, és sohasem kitaposott út. Az a reménységünk, hogy a harmadik évezred valóban a béke évezrede lesz, és már az Istenhez fordulás évszázadával kezdődik. Az arab kifejezés, „salaam” (béke) a „shalom” héber szónak felel meg, hiszen ugyanabból a sémi nyelvcsaládból való mindkét nyelv. A Közel-Keleten, ahol különböző vallások hívei egymás mellett élnek, minden tekintetben lehetséges konstruktív kapcsolat a különböző tradíciók között. Ez állandó párbeszéden alapulhat, eredménye pedig közös béke és igazságosság lehet. Az emberi személy méltóságának közös elismerése az előfeltétele annak, hogy kiengesztelésben részesüljünk. Azt kérjük, hogy nyerjünk áldást, a béke ajándékát. Ezért most a megbékélés lelkületét kérjük, hogy a Krisztus-hívők folytassák béketörekvéseiket. Közös érdekünk a béke megteremtése, mert így valóban közelebb lehetünk egymáshoz, és közösséget hozhatunk létre más hívőkkel is.

A Biblia tanítása a békével kapcsolatban gazdag, sokoldalú, az emberi élet teljességét és jólétét szolgálja: a boldogságot és a biztonságot, az integritást és az igazságosságot. Krisztus-hitünk azt tanítja, hogy az igazi békességet csak úgy nyerhetjük el, ha Isten útjait követjük, amint a Szentírásban előttünk áll. Ha a békességet meghirdetjük, és a békesség útján járunk, Jézus Krisztust követjük. „Ő a mi békességünk” (Ef 2,14), és amint tanítványainak, úgy nekünk is őbenne van megbékélésünk. A tanúságtétel a békéről a Krisztus-hívők közösségében állandóan megvalósul, de kockázatos érték, mert belső ellentmondásai gyengítik azt a képességünket, hogy kifelé is terjesszük Krisztus békéjét. Ennek ellenkező jeleit úgy értékeljük, hogy az egyházak közötti egység erőt adhat, és hitelességünket biztosítja bizonyságtételünk számára. Meggyőzően bizonyítja a világ előtt azt a víziónkat, hogy Krisztusban van az egész világ megbékélésének lehetősége is. Az egyházak közötti megbékélés út az emberiség békéjéhez, és hiteles hátteret nyújt igehirdetésünknek. Mindnyájan osztozunk az egységkeresés felelősségében, és ez ad hitelt a Jézus békéjéről hangzó tanúságtételünknek is. Arra vagyunk elhivatva, hogy különböző módon ugyan, mégis ugyanazon Szentlélek által ihletve és erősítve legyünk a béke és a kiengesztelődés munkásai ebben a világban. (…)

A korai kereszténység idejében a keresztény közösség egy volt. Mivel azonban sohasem volt könnyű ezt az egységet megvalósítani és megtartani, az ősegyház századokon keresztül úgy állt a világ előtt, mint a közösség elsődleges modellje, amely békében tud élni, és ezt a békét hitelesen és hatásosan tudja hirdetni is. Ez ma sajnos már nincs így: nem vagyunk teljesen egyek, és ezért a békéről való bizonyságtételünk is veszélyeztetett. Azok, akik békét akarnak, jól teszik, ha imádkoznak érte, és ugyanakkor törekszenek is az egységre. Az egység és a békesség kapcsolata értelemszerű, megfontolandó. Az egyház ugyanis meghívást nyert, hogy egységben imádkozzék a békéért, és békességben imádkozzék az egységért.

Ez évi témánk kiválasztása egyúttal ezt a meggyőződést fejezi ki. A Közel-Kelet egyházainak éppúgy, mint a Krisztus-hívőknek bárhol a világon, amikor ökumenikus imádságban vesznek részt, szolidárisnak kell lenniük az adott régió népeinek sorsával, szenvedésével és reményeivel. (…)

2004-ben a Krisztus-hívők szerte e világon ismét azonos napon ünneplik a húsvétot. A pászkamisztérium reménységünk forrása. Törekvéseink táplálója az ígéret, hogy a béke egyáltalán lehetséges. Emlékeztetünk arra, hogy míg az erőszak, az igazságtalanság és a gyűlölet időlegesen uralkodik, csak Isten ereje és hatalma az, amely át tudja formálni a halált életté. Megbékélést hoz ott is, ahol minden akadályozza a békét, hogy végső soron megmutassa: ő uralkodik. Amikor mi húsvétot ebben az évben azonos napon ünnepeljük a Krisztus-hívők világában, akkor legyenek istentiszteleteink hatásosak ebben a szent időszakban, hogy valamennyien mélyebben osztozzunk a reménységben és az örömben, csakúgy, mint a missziói szolgálatban, amely a sírból feltámadott Úr parancsa. A 2004-es esztendő az Egyházak Világtanácsa keretein belül az erőszak legyőzésének évtizedébe tartozik, és ez kezdeményezés lehet, amely meghív bennünket is, hogy imádságunk és odaszánásunk erőteljes legyen a béke munkálására.

Az istentisztelet, a bibliai igék és a meditációk bibliai felfogása segítsen abban, hogy előbbre jussunk. A különböző látások az összesereglett keresztények reménységében egyesüljenek, hogy örökségünk gazdag kincsestárát megnyissuk, és Krisztus hasznosabb munkásai legyünk a béke kialakításában ezen a földön. Az evangéliumi textus az istentiszteleten Jn 14,23–31 lesz. Ez része Jézus búcsúbeszédeinek, amelyeket tanítványainak tartott, mielőtt halálra adatott. Ebben a páskakontextusban Jézus biztosítja tanítványait, ha megtartják szavát, úgy ő és az Atya lakozást vesz bennük. Felajánlja nekik a béke ajándékát és ígéretét: „Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek.” Amikor Jézus búcsút vett tanítványaitól, mondott valamit arról, hogyan kell a béke hordozóivá lenniük az egész világon, a Szentlélek vezetése alatt. Ugyanebben a jánosi igében, amely a nyolc nap elmélkedéseinek a kiindulópontja, kifejti a keresztény békeértelmezést, annak tartalmát és vetületeit.

Minden béke az egyházban és a világban Isten kreatív, életet adó szeretetén alapul (1. nap). Az Atya szeretetének kinyilatkoztatása, Jézus ígérete tanítványait olyan belső békéhez és nyugalomhoz juttatja a világ zűrzavarában, amely páratlan (2. nap). Mindazok, akik hallják Jézus igéit, és szívükbe fogadják, békéjének hírvivői lesznek (3. nap). A Szentlélek munkája ez, békét és bűnbocsánatot hoz, megelevenít bennünket, hogy odaszánjuk értelmünket és szívünket arra, amire a világ vágyódik: a béke szolgálatára (4. nap). Míg a világ a békét és a biztonságot erővel és a hatalom gyakorlásával keresi, Krisztus békessége alázatosságon és szolgálaton keresztül nyilvánul meg, arra törekszik, hogy jóval győzze le a gonoszt (5. nap). A tanítványság ösvényén haladva övéi a félelemtől és az aggodalomtól egyre szabadabbá válnak, és mindinkább megértik, hogy Isten szeretete nagyobb, mint bármi, ami ellenükre lehet (6. nap).

Bízva Krisztus feltámadásában és várva dicsőséges eljövetelét, a Krisztus-hívők élete a reménység horizontján mozog, ugyanakkor szolidaritásban áll mindazokkal, akiknek élete megsérült, kétségek gyötrik, akik félnek és szomorúak (7. nap).

Istenünk valódi, hiteles békét kíván adni nekünk, amely örömet hoz, ugyanakkor arra kötelez bennünket, hogy másoknak szánjuk oda életünket, és hogy mindenki részesedjék ebben a békében (8. nap).

::Nyomtatható változat::