A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 15. vasárnap

Hozzászólás a cikkhez

Néhány éve történt. Pár perccel az istentisztelet előtt derült ki: nem szólalhat meg az orgona, mert nincs áram, a fújtató pedig rossz. Villanyszerelőt olyan rövid idő alatt nem lehetett találni. Többen kétségüknek adtak hangot: így talán énekelni sem kellene… Az istentisztelet végére megváltozott a hangulat. Az énekek méltón, igényesen szóltak, a kántor vezetésével valóban minden jó rendben zajlott. Többen elmondták, hogy ilyen közösségi élményben már régen volt részük. „Tudja, lelkész úr – mondta az egyik résztvevő –, jobban figyeltünk egymásra, a másik hangjára, tempójára. Így összhangban, szépen ívelt a dallam. Ma kicsit fontosabbak lettünk egymásnak, mint máskor, amikor orgona kíséri a gyülekezet énekét.”

Ámósz maró gúnnyal megfogalmazott, éles hangú próféciája azokat leplezi le, akik önmagukat a „legkiválóbb nép” előkelőiként tartják számon. Az lenne a dolguk, hogy oktassák, neveljék, vezessék a népet, támogassák az elesetteket, példát mutassanak a rájuk bízottaknak. Ehelyett csak önmagukra vannak tekintettel, csak a maguk boldogulásával törődnek. Esztelenül pazarló életmódjuk miatt az emberek élősködőnek tekintik őket. A próféta olyan vezetőkről beszél, akik – mintha bura alatt élnének – külön világot rendeztek be maguknak, amelybe csak a gazdagság, a származás, pozíció tekintetében hozzájuk hasonlókat fogadják be. Akik ezen a körön kívül élnek, teljes mértékben érdektelenek számukra mindaddig, amíg a feléjük teljesítendő kötelezettségeiknek eleget tesznek. A próféta helyzetjelentése megdöbbentő. Ezek a megelégedett vezetők nem törődnek sem Istennel, sem emberrel. Szavaikat mégis az Úr beszédének igényével mondják, cselekedeteiket az egyedül helyes magatartásként állítják be. Ámósz vádja rendkívül éles: „Ti pedig méreggé tettétek a törvényt, és az igazság gyümölcsét ürömmé.” (12. vers)

Gyakran halljuk: a Krisztus-követés ma a családban, az egyházban, a társadalomban mindenekelőtt szeretetet és tiszteletet kell, hogy jelentsen. „Szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Mt 22,37–39)

Az emberek szeretete és tisztelete össze van kapcsolva Isten szeretetével és tiszteletével. Aki Istenben egy távoli, megközelíthetetlen, megérthetetlen uralkodót lát, az nem tudja szeretni. A szeretethez működő, bensőséges kapcsolatra van szükség. Aki az emberekben nem látja az Úr teremtő szeretetét, menthetetlenül egyedül marad. Aki nem tudja a szavait és a cselekedeteit összhangban tartani, hiteltelenné válik. Sok vitát gerjesztett nemrég az EU-alkotmány kérdése: a dokumentumban nem szerepel utalás sem a keresztény múltra mint alapra, sem a keresztény jelenre. Nagy baj ez valóban! Számomra elsősorban azért, mert felveti a kérdést: ha jól képviselnénk Urunkat, előfordulhatna-e, hogy az alkotmány előkészítői ne érezzenek késztetést a kereszténység említésére?

Gondoljuk csak meg: maga a szó, kereszténység, megváltoztat-e valamit? Azt gondolom, legyen ott az utalás, de akkor a kereszténység valóban olyan mértékben legyen jelen Európában, hogy ez az alkotmánybeli tétel mindenki számára természetesnek tűnjön. Nem elég a krisztusi szavakat kimondani, cselekedeteinkkel is meg kell jeleníteni őket.

Sokszor hiányzik belőlünk a Krisztus-követés öröme és a belőle fakadó szeretet átélése, megjelenítése. Pedig a valódi Krisztus-követők útját nem jellemezheti letargia, szomorkodás, aggódás. Mégis gyakran szomorkodunk amiatt, hogy a családból csak mi járunk templomba, csak mi veszünk részt a gyülekezet életében. Szeretnénk, ha szüleink, gyermekeink, unokáink is velünk tartanának. Vizsgáljuk meg magunkat! A templomból hazatérve hányszor teremtettük le őket, hányszor éreztettük nemtetszésünket ahelyett, hogy annak örömét sugároztuk volna feléjük, hogy az istentiszteleten „otthon jártunk”?

Ámósz a henyélő, élősködő vezetők életében az Úrtól való eltávolodást látta meg, és elsősorban ezt bírálta. Ez ugyanis az egész népre hatással volt, hiszen a nép mindig vezetőire figyel. Hasonló, felelősségteljes életünk van mindnyájunknak, akik a krisztusi úton járunk. Aki az Úrról akar megtudni valamit, ránk figyel. Nagy a felelősségünk azért, hogy mit lát. Istenére és egymásra figyelő közösséget, vagy olyat, amelyben a szeretet és a tisztelet – mint annyi helyen a világban – szintén hiánycikk?

Döbbenjünk rá, hogy az Úr kegyelme az, ha időnként rólunk is lerántja a leplet, és nyilvánvalóvá teszi „meztelenségünket”.

A bevezető történet végére odakívánkozik befejező gondolatként még egy vélemény: „Nem lenne baj, ha havonta egyszer elmenne az áram. Akkor talán jobban figyelnénk egymásra.”

IMÁDKOZZUNK!

Uram, add, hogy a legtöbbnek tartsuk azt, és mindig megelégedjünk azzal, amit tőled kapunk. Kérünk, adj nekünk benned bízó, alázatos szívet és életet. Ámen.

Johann Gyula

::Nyomtatható változat::