Keresztény szemmel

Várni – elvárni

Hozzászólás a cikkhez

„Nem várhatom el tőle, hogy hálás legyen, amiért annyi jót tettem vele?” – tette fel valaki a költői kérdést a minap. De, elvárhatom. Csak nem leszek tőle boldogabb. Mint semmi olyantól, amit elvárok valakitől.

Az elvárásban mindig ott van kimondatlanul is, hogy én ezt és ezt tettem valakivel. Erről pedig Istennek summázottan ez a véleménye: „Aki magát felmagasztalja, megaláztatik…”, vagyis amint engedem, hogy az elvárás helyet kapjon a szívemben, miközben azért imádkozom, hogy „legyen meg a Te akaratod”, fel lehetek rá készülve, hogy egészen mást fogok kapni, mint amit elvárok. Miért? A válasz magától értetődő: mert magamnak vindikálom a dicsőséget, és ez semmiképp sem lehet Isten akarata. Lehet, hogy ezt nem így élem meg, és azt mondom, hogy nem magamnak – de hát az ember sokszor becsapja önmagát.

Mi sok fogalmat homályosan értelmezünk. Jobban mondva bele sem gondolunk többnyire, hogy mi mit jelent. El kell hát dönteni: akarom-e valóban az ő akaratát cselekedni? Ha komolyan ezt akarom, akkor Jézus minden helyzetben vezetőm lesz, tanácsol, utat mutat. Meglehet, életem gubancai is akkor keletkeznek, amikor nem vagyok kíváncsi Isten akaratára, és megyek a magam feje után, saját elveimtől, esetleg indulataimtól vezérelve vagy emberi véleménytől befolyásolva. Amikor aztán már túl nagy a gubanc, sem a magam feje, sem mások véleménye nem tud eligazítani.

Persze, hogy ezt csak leírni könnyű. Nincs az az ember, aki képes lenne minden élethelyzetben Isten akaratát fürkészve cselekedni. Ez a gondolatsor csak arra jó, hogy Isten fénykörébe kerülve valamit felismerjünk, és ne ragaszkodjunk mindenáron olyasmihez, ami a kapott világosságban nem egyeztethető össze az Úr tetszésével.

Akkor hát vegyem magától értetődőnek, hogy az a másik, akiért én megteszek mindent, a legkevesebbet sem hajlandó megtenni? Ez lenne Isten akarata? Nem, ez csak az én sértett háborgásom. A másik most ne legyen a képben. Csak egyedül én, amint Isten előtt állok. Ha majd megbékélten tovább tudok lépni, akkor folytatódhat a gondolatsor. De előbb újra tisztáznom kell saját magam előtt, hogy kitől is kaptam – hitem szerint – azt a feladatot, amelyért hálát várok el. Megkérdezhetem Jézust: ő elvárt-e valamit valakitől? Talán a főpapoktól elvárta volna, hogy ne olyanok legyenek, mint a meszelt sírok, és hogy Istent ne takarják el az emberek szeme elől – elvárásaikkal. De senki mástól nem várt el semmit. Igaz ugyan, hogy fájt neki, amikor a tíz megtisztult leprás közül csak egy ment vissza hozzá. Ezek szerint várta volna, hogy a többi se legyen feledékeny.

Ez azonban nem ugyanaz, mint az elvárás. A várásban nyoma sincs önmagunk felmagasztalásának. A várás a szív vágyakozása az után, hogy az a másik felismerje: „Jót tettek velem!” És ez a felismerés arra késztesse, hogy ő is továbbadja a jót. Ha aztán nem következik be az, amire várunk, mi is fájdalmat érezhetünk. De ez nem sértett sebzettség, hanem a szeretet velejárója.

Mindezt úgy is fel lehet fogni, mint „szavakon való lovagolást”. Itt azonban nem a szavakon van a hangsúly, hanem az érzéseken. Mert az elvárás egyrészt azt az érzést fejezi ki, hogy sokra tartom azt, amit tettem – vagyis hiányzik belőle az Isten előtti alázat: hogy mindezt az irántad való szeretetből kellett megtennem, és nem várok el érte semmit senkitől. Nálad van jutalmam. Másrészt az elvárás: ítélkezés. Amiről Istennek igen lesújtó véleménye van. Várni viszont szabad, alázatos szívvel is. Ha pedig hiába várunk, szívünk fájdalma nem marad ismeretlen Isten előtt. Amikor panaszkodunk neki, így bátorít: „Megvigasztallak titeket!” A várakozás érzését követő fájdalom Istenhez segít, az elvárás miatti keserűség – ítélkezésbe torkollva – távolabb taszít tőle.

Ne sajnáljuk hát a fáradságot, és gondoljuk végig egy-egy szóvá formálódó érzésünk indítékát. Isten Szentlelke ebben egészen biztosan segítségünkre lesz. Nem Istennek van erre szüksége, hanem nekünk. Lelkünk békessége függ tőle. Jézus számtalanszor békességet ígért az övéinek. De nem lehet benne addig részünk, amíg megosztott szívvel élünk. Milyen jó, hogy nála bármikor meg lehet tisztulni, amint felismerjük, hogy valami tisztátalanság van bennünk! „Minden és mindenekben Krisztus” – ezt jelenti. Őhozzá rongyosan, piszkosan is mehetünk, nem küld el azzal, hogy „előbb mosakodj meg, hozd magad rendbe!” Tőle mindig megtisztulva léphetünk oda az embertársainkhoz, békességgel a szívünkben. Őt minden nehéz helyzetben várhatjuk, de azt nem várhatjuk el tőle, hogy akkor is segítsen, amikor bármiben a saját elismertetésünkre számítunk. Az emberi számítás nem erény Isten szemében. És minden elvárás: számítás. Ami Isten lényétől idegen, az a szívet békétlenné, nyugtalanná teszi. A várakozásban is ott van a nyugtalanság, csakhogy erre érvényes ígéretet kaptunk: „Én megnyugtatlak titeket.” És így a várakozás kínjára Isten akkor is megadja a békesség balzsamát, ha nem történik meg, amire várunk.

Ha vannak még elvárásaink, kérjük az ő segítségét őszinte bűnbánattal: Uram, látod, észre sem vettem, hogy fent ülök a magas lovon, és összetévesztem az irántad való engedelmességet az általam hozott áldozattal. Bocsásd ezt meg nekem. Segíts, hogy lejjebb tudjak ereszkedni. Szabadíts meg, kérlek, elvárásaimtól. Add, hogy mindig csak tőled várjak segítséget, amikor valamit nehéznek érzek. Legnagyobb vágyam, hogy fényedet szóró világítóeszköz lehessek kezedben. És amikor semmit sem lát szemem, adj erőt ahhoz, hogy még szorosabban beléd kapaszkodjam.

Szántó Vilmosné

::Nyomtatható változat::