evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

Kiss Miklós az Evangélikus Élet 2003. november 30-ai számában interjút készített a 93 éves Zámolyi Gyulával abból az alkalomból, hogy 50 évvel ezelőtt kezdte meg mosonmagyaróvári lelkészi szolgálatát. Az interjúban Zámolyi Gyula említést tesz odaköltözése nehézségeiről, melyet – szerinte – elődje, Szűcs Sándor okozott azzal, hogy „előzetes megegyezésük ellenére” nem osztotta meg vele a lelkészlakást, és azt állítja, „feleségétől kaptunk egy táviratot, hogy ne jöjjünk, mert ők nem kötelesek kiköltözni a lakásból”.

Ezért – mint nyilatkozza – „az ÁEH akkori megyei vezetőjével eljöttem Mosonmagyaróvárra, vettünk egy kisebb lakást, ahová Szűcs Sándor családjával együtt beköltözhetett”.

Zámolyi úr bizonyít(hat)atlan állításai durván sértik édesapám, az 1953-ban, ereje teljében kényszernyugdíjazott Szűcs Sándor (az önállóvá vált magyaróvári gyülekezet első, több mint 30 éven át volt lelkészének) és édesanyám, dr. Füsti Molnár Mária (Magyaróvár köztiszteletben állt szemorvosa) emlékét, és alkalmasak jó hírük csorbítására. Feltételezem, hogy Kiss Miklós tökéletesen biztos abban, hogy interjúalanya a színtiszta igazat mondja. Én viszont azt gondolom, hogy mindez nemhogy nem igaz, de még csak nem is a valódi (ha érti K. M., hogy mire gondolok). Rég elhunyt szüleim már nem tudnak „védekezni”, és én sem vagyok abban a helyzetben, hogy a fenti állításokat dokumentumokkal, netán azok hiányával (!) minden kétséget kizáróan cáfolni tudjam. A bizonyítás Zámolyi úr kötelessége lenne, aki az interjú szerint kiválóan együttműködött a „jó emlékű” Állami Egyházügyi Hivatallal (kétségtelen, ez Szűcs Sándornak nem sikerült). Természetesen a „szóbeli előzetes megállapodásnak” tanúi nem voltak, az állítólagos távirat nincs meg, ahogyan ezt Zámolyi nagytiszteletű úr telefonon volt szíves fiammal közölni. Az a bizonyos kisebb lakás pedig – ahol szüleim halálukig bérlőként laktak – soha nem volt sem az ő, sem a gyülekezet, sem a Magyarországi Evangélikus Egyház tulajdona! A birtokomban lévő telekkönyvi betét tanúsága szerint a szóban forgó ingatlant (korábban H. G.-né mosonmagyaróvári lakos tulajdonát) 1952-ben – tehát egy évvel Zámolyi Gyula odaköltözését megelőzően – államosították, attól kezdve a lakás állami tulajdonban, tanácsi kezelésben volt. Zámolyi úr ezen állítása tehát valótlan, mint ahogy – ismerve édesapám korrekt jellemét, édesanyám szelídségét és azt, hogy soha nem avatkozott édesapám hivatali dolgaiba – biztos vagyok abban, hogy a többi is az. Mindenképpen a jó erkölcs és az újságírói etika szabályaiba ütközőnek tartom, ha valaki ilyen súlyos, dehonesztáló állításokat kritika és bizonyíték nélkül, az esetleg lényeges körülmények figyelmen kívül hagyásával – és itt nem elsősorban az idős interjúalany emlékezőtehetségére gondolok – papírra vet.

Szűcs Sándor emberi és lelkészi tisztességét nem nekem kell méltatnom – megtette ezt Prőhle Henrik a Lelkipásztor című lapban, édesapám halálának 25. évfordulóján –, de becsületét megvédeni kötelességem. Budapest, 2004. január 7.

Bence Tivadarné sz. Szűcs Ágnes (Budapest)

::Nyomtatható változat::