A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A híd

Vak homály vett körül. Elõttem a mogorva

mélység nyílt, aminek se partja nincs, sem orma,

zordan, hatalmasan; s nem moccant semmi lenn.

Azt hittem, elnyel ez a néma végtelen.

Nehéz fátyol mögött, áttûzve a sötéten,

mint komor csillag, az Isten látszott a mélyben.

Fölkiáltottam: – Ó, én lelkem! hogy tovább

kerülje a parttalan nagy szakadékon át,

s éjében Istened elébe juss, ezernyi

ív fölött óriási hidat kell itt emelni;

s ki tudna? Senki! Ó, rémület! nincs remény!

Zokogj hát! – S ím, fehér jelenés tûnt elém,

míg szemem rettegõn kutatta a sötétet;

s olyan formájú volt, mint egy könny, e kísértet.

Néztem szûz homlokát és gyermeki kezét;

liliom volt, amit szirma fehérje véd;

összetette kezét, és fény áradt belõle.

A mélybe mutatott, a nagy por-temetõre,

amelybõl föl soha még visszhang se hatolt;

s szólt: – Fölépítettem a hidat, ha akarod. –

Rátapadt a szemem a halvány idegenre,

úgy kérdeztem: – Ki vagy? – Az imádság – felelte.

Fordította: Rónay György

(Beküldte: Deméné Smidéliusz Katalin)

Victor Hugo

::Nyomtatható változat::