A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A hívő ember természetes foglalatossága az imádkozás. Sok évtized telt el azóta, mióta édesanyám útmutatása alapján először kulcsoltam imára a kezem. Van hát benne gyakorlatom.

Az egyik reggel mégis, ahogy elindultam dolgom után, egy belső hang megállított: „Várj, valamit én is akarok neked mondani!” Mit tehettem volna, megálltam csendben, és vártam. Akkor egy láthatatlan kéz bekapcsolt egy ugyancsak láthatatlan magnót, és én visszahallgattam az előbbi imádságomat. Szabályos ima volt: hálaadás, bocsánatkérés, segítségért, vezetésért folyamodás. Gondolkozni kezdtem: hogyan hallhatja az imámat az, akihez intézem. Valahogy így: „Megköszönted, amit kaptál, és bocsánatot kértél azért, amit rosszul szóltál vagy tettél. Bár talán most nem is emlékeztél ilyesmire. Aztán kértél újra. Vezetést, irányítást, segítséget, bölcsességet magadnak, családodnak, másoknak. S most, hogy rám bíztál mindent és mindenkit, elindulsz utadra, mint aki jól végezte dolgát. A leckét jól megtanultad. Mégis hiányzik valami a lelkületedből. Az, amit neked kell mindehhez hozzáadnod. Egy szent elhatározás. Valahogy így: Én pedig figyelek rád, Uram, nem szólok elhamarkodottan, döntéseimben a te tanácsodat kérem, az emberekhez a te lelkületeddel közeledem.”

A Jézustól tanult imádságban sem csupa kérés van. Hitvallás ez: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben. Ezzel azt is elismerem, hogy nekem, gyermekének fontos teendőm van az ő országának építésében: az, hogy ne tűrjek meg magamban semmi tisztátalant, és megtegyek mindent azért, hogy a kért áldás méltó helyre kerüljön. Szenteltessék meg a te neved – az én szavaim, tetteim által is! Legyen meg a te akaratod – azaz engedelmeskedni akarok neked mindenben. Majd következnek a kérések, és aztán ismét rajtam a sor: megbocsátok mindazoknak, akik ellenem eddig vétkeztek és a jövőben vétkezni fognak. Nem őrzöm, emlegetem azt, amivel megbántottak, hiszen én magam is rászorulok Isten és az emberek bocsánatára. Értem! Ezáltal lesz hát teljessé imádságom. Csak így tudom aktivizálni magam, különben passzív várakozásban maradok: sodornak körülményeim, hangulataim, a különféle külső-belső hatások.

Szüntelen imádkozzatok! Hogy ezt nemcsak a kolostor csendjében lehet megtenni, azt pár nap múlva értettem meg egy beszélgetés nyomán. „Tudod – mondta ez a valaki –, a nemszeretem tennivalókat azelőtt mindig halogattam. De ez nem oldott meg semmit. Akkor azt mondtam Jézusnak, aki mindig velünk van: »Senki másnak meg nem tenném, de neked megteszem.« Ha pedig egy nyugtalanító gondolat akar hatalmába keríteni, sürgősen másik hullámhosszra kapcsolok. Nagyon szeretek énekelni, sok énekszöveget kívülről is tudok. Ha másként nem lehet, akkor magamban elkezdek egy ilyen szöveget mondani, de úgy, hogy nagyon odafigyelek a tartalmára. Ez nálam igen bevált gyakorlat a rossz gondolatok elburjánzása ellen. Neked is ezt ajánlom.”

Igen, Atyám, azt hiszem, értelek. Nem elég csodálkozni vezetéseden, köszönni ajándékaidat, várni segítségedet. Törekedni kell arra, hogy legyőzzem magamban a lustaságot, a megszokást. Ébernek kell lennem, nehogy könnyű préda legyek az ellenség számára. Hogyan lehet ezt bírni éveken keresztül? De hiszen nem évekről van szó! Csak egyetlen napról, amely általában olyan rövid szokott lenni. Mindig csak egy napra szóló kitartásra van szükségünk. És a hálaadás és kérés mellé csak egyetlen szóra: vállalom!

Szántó Vilmosné

::Nyomtatható változat::