Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

A könyv borítója

Friss, tiszta, oxigéndús levegőt áraszt ez a könyv, felüdülést hoz közéletünk haragos, fullasztó áradatába. A nyugalom szigete. Olyasvalaki írta, akit csak szeretni lehet. Kedves és szerény, finom és szellemes, a naivitásig jóindulatú. Senkire sincs egy rossz szava sem; a múlt századot tekintve ez nem kis teljesítmény…

Téved, aki tudományos értekezést feltételezve fél kézbe venni a kötötet. A 20. század egyik legnagyobb magyar tudósának önéletrajza kiemelkedően szórakoztató olvasmány. Szerzőjét kiapadhatatlan humora átsegíti e század „embert próbáló viszontagságain”. Bizonyítékul néhány fejezetcím: A nem kékvérű család; Itt van egy kitűnő hadiárva; A sorsdöntő stanicli; Az igazi magyar, aki soproni sváb; Az állatok és növények pártonkívüliek; Felhúztam a vasfüggönyt; A polinéz törzsfőnök üveghegye; Tudok egyszerűen és értelmesen beszélni. És az egyetlen szomorú cím: Ő is elment a minden élők útján. Balogh János édesapjának 1914-ben Przemýslben örökre nyoma veszett. Utolsó levelében csecsemő kisfia jövőjét tervezi. Azt szeretné, ha iparosnak adnák, hiszen „olyan gyönyörű szakmák vannak, mint például az asztalosság, ahol a fával beszélget az, aki azzal dolgozik”. „Nem lett belőlem asztalos – teszi hozzá évtizedekkel később fia –, de később az élő fával sokat beszélgettem.” 1920-ban édesanyja is meghal a spanyolnáthajárványban, amely három testvérét is elvitte. Nagyanyjáról írja: „Iszonyú lehetett annak a 11 gyerekes családanyának azt látni, hogy azok a gyerekek, akiknek sorra kikoplalta a diplomáját, belepusztulnak egy átkozott betegségbe. Visszajöttek a frontról mint katonák, és meghalnak az alattomos kórban.”

A kisfiú magára marad, árván és szegényen. Jó tanuló. Otthon is olvas. Nagyapja – amikor még nem volt meg a tizenegy gyermek – megrendelte a Pallas lexikont. Az első 8 kötet meg is érkezett, de a második nyolcat lemondta. „Úgyhogy én körülbelül az ábécé középső betűjéig nagyon művelt voltam, de a k-tól kezdve igen tájékozatlan.” Így került tízévesen Budapestre, a Protestáns Országos Árvaházba, ahonnan felvették a legendás hírű fasori gimnáziumba. Ott „ragyogó tanárok ragyogó lélektani kezeléssel” fogadták. A „sorsdöntő stanicli”-ban az állandóan éhes gyermek („az árvaházi nyolc évből kb. öt éven át reggeltől estig éhes voltam”) olcsó nápolyitörmeléket vásárolt, s mikor megette, a lapot kibontva azon Bíró Lajos egyik Hermann Ottónak címzett levelét találta, melyben Új-Guineáról számolt be. Így jutott legújabb eszményképéhez. A gimnázium után a Horthy-kollégium következett s az egyetem – és olyan híres barátok, mint László Gyula történész, Kollányi Ágoston természetfilmes, Moczár László zoológusprofeszszor, Kerekes József geológus (aki „ásványkutatást végzett Amazóniában, és úgy látszik, valami érdekesebb területre lelt, mert egy napon holtan találták a sátrában”), Cholnoky Jenő professzor, Kaszab Zoltán zoológus stb. Róluk számos mulatságos anekdotát is közöl. Például a világhírű Kaszab professzor az antropológiaórán részt vevő hallgatók mindegyikének fülcimpájából egy csepp vért vett, majd abból megállapította: „fajilag egy igaz magyar van az évfolyamban – aki egy soproni sváb gyerek volt”. Ez a kitűnő zoológus később németellenessé vált, s emiatt azonnal nyugdíjazták. 1945-ben, nyolcvanévesen viszont a népbíróság ítélte el húsz évre. Kemény idők…

Balogh János életének következő állomása a Tolnai Világlapja-korszak. Tudományos cikkeket ír, és egyetemi adjunktusi állást kap. Most már „pénzem volt, időm nem” – írja. Kárpátalja, Felvidék, Erdély: „álomszép emlékek”. Aztán véget ér a háború. Oroszokkal kapcsolatos „élmények” következnek, majd „nagydoktor” lesz, és beindul tudományos munkássága. 1956-tól végre utazik is. Rovargyűjtés Wass Albertnél, aki érdeklődve figyeli: „Úgy vélem, ha maga eljut a trópusra, nem nagyon kell félnie a mérgeskígyóktól, mert olyan istentelen zajt csap, hogy minden épeszű kígyó el fog menekülni maga elől.” A forradalom utáni nyolc év volt a legfontosabb életében. Sorra jelennek meg tudományos munkái német, majd angol nyelven is. Mindeközben könnyű, közérthető stílusban, észrevétlenül avat be minket munkájába, felfedezéseibe, értékes gyűjteményei titkaiba. „Egész életemben a megvalósíthatatlanul nehéz feladatok vonzottak” – vallja be.

1963-ban (harmadszori felterjesztés után) megkapja a Kossuth-díjat és vele végre az útlevelét is. Megvalósul élete álma, eljut a trópusokra. 1963 és 1978 között 28 tengerentúli expedíciót vezet, szinte teljesen pénztelenül, nagy adag humorérzék segítségével.

Kutatásait külföldön élő magyarok is segítették. „Egy idő után körös-körül az egész földön már minden magyar tudta, hogy van egy őrült, öregedő tudós, aki az orrával túrja az erdőt, és nincsen neki semmije, csak a hátizsákja meg a lelkesedése…” Az olvasó meg nem tudja, sírjon vagy nevessen…

A rádióban trópusi sorozatot indít, a televízióban 1970-től Rockenbauer Pállal és Halász Mihály operatőrrel mutatja be expedícióit.

Nagy tervek születnek a rengeteg fénykép és útleírás vagy harminc kötetben való megjelentetésére. Aztán ésszerűsítve, „két vastagocska kötetben”. Csak meg kell írni, „nyilván 90 és 95 éves korom között, ugye, mert előbb aligha lesz rá időm”.

Nem lett. A Corvin-lánc körüli méltatlan vádaskodások által siettetve, 89 éves korában a tudós váratlanul elhagyta ezt a hálátlan világot.

Hatalmas életműve, melyet fiával rendeztek kiadás alá, kutatásainak, eredményeinek összessége olyan gazdagságú, hogy értékében megközelíteni is nehéz. A Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonában található, a különféle világtájakról, földrészünk különböző pontjairól általa hazahozott talajminta-gyűjteményéhez hasonló kollekcióval pedig egyetlen nagy ország sem büszkélkedhet.

A kötetet a Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft. adta ki 2003-ban. A Nemzet Kft. Terjesztésénél (1450 Bp. 9., Pf. 74., tel./fax: 476-21-76) kedvezményesen, 2100 Ft-os áron megrendelhető.

Kovács Mária

::Nyomtatható változat::