Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

„Csak arra kérem, hogy imádkozzon értem.” Ezt a kérést meglehetősen szokatlan környezetben, egy forgalmas aluljáróban intézte hozzám egy hajléktalan. A férfi nagyjából negyvenéves lehetett, és a körülményekhez képest egészségesnek tűnt. Amikor váratlanul odalépett hozzám, azonnal megcsapott a ruháiból áradó jellegzetes szag. Az egész emberből csak úgy sütött a reménytelenség, de mélyen ülő, fekete szemeiben mégis fénylett valami megfoghatatlan…

Ösztönösen egy lépést hátráltam, aztán – mielőtt akár csak egy szót is szólhatott volna hozzám – közöltem vele: nincs nálam pénz. Ekkor valami olyasmi történt, amire egyáltalán nem számítottam. Elmosolyodott, majd szinte kacagva kijelentette, hogy neki nem pénz kell. Gondolkodóba estem. Akkor mire lenne szüksége? – morfondíroztam magamban. Közben a hajléktalan csendben végigmért. Tekintete megakadt ünnepi öltözékemen – éppen a vasárnap délelőtti istentiszteletre igyekeztem. „Templomba megy, ugye?” – érdeklődött. Továbbra is gyanakodva néztem rá, de azért őszinte igennel feleltem. Ekkor ő hirtelen a vállamra tette a kezét, és fátyolos hangon elhangzott a már idézett mondat: „Csak arra kérem, hogy imádkozzon értem.”

Megdöbbentem. Ennyire fontos lehet a sok esetben jelentéktelennek tartott cselekedet, a másokért való imádkozás? Tényleg jelenthet mások számára valamit, ha imádkozunk értük? A válasz egyértelmű igen. A Bibliában több utalás is van arra, hogy a hívő ember számára mennyire sokat jelenthet az ima. Az imádkozás, a mennyei Atyával való kapcsolattartás lehetősége nagy ajándék, mégis ritkán élünk vele. Sokkal egyszerűbb embertársaink világi igényeit kiszolgálni, mint a lelki szükségletei alapján szolgálni. Könnyebb a hajléktalannak alamizsnát adni, mint elbeszélgetni vele. Könnyebb átnyújtani a gyereknek a zsebpénzt, mint törődni vele, figyelni rá. Könnyebb az idős, megfáradt szülőket személyes gondoskodás helyett szociális otthonba küldeni. Könnyebb, de valószínű, hogy morális szempontból nem mindig az egyszerűbb megoldások a helyénvalóak. Időnként nem akarjuk meghallani Megváltónk szavát: „Nem csak kenyérrel él az ember…” (Mt 4,4) Sajnos sokkal szívesebben foglalkozunk a saját magunk problémáival, mint a másik emberrel. Talán azért, mert embertársunk lelki táplálékának megadása sokkal több időt és energiát igényel. Nehéz valaki másnak a gondjaival foglalkoznunk, akár csak rövid időre is. Hát nem borzasztó, hogy néha még az időt is sajnáljuk embertársainktól? Pedig a Megváltó azt várja el tőlünk, hogy egymás terhét hordozzuk.

Egyfajta közös teherviselés az imádkozás is. Ha reggeli vagy esti elcsendesedéseink során napi rendszerességgel az Úr áldását és a Szentlélek segítségét kérjük szeretteink és barátaink ismert és feltételezett nehézségeire, akkor kérésünk meghallgatásra talál. A Bibliában egyértelmű ígéretet is olvashatunk erre vonatkozólag: „…imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” (Jak 5,16) Bizony, az Úr Jézus embertársaink testi és lelki természetű betegségeit is orvosolja. Természetesen az imádkozás módja is fontos. Máté evangéliumában ezt olvashatjuk: „Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked.” (Mt 6,6)

Bízzunk tehát az Úrban! „Imádkozzatok és buzgón kérjetek!” – énekeljük Tinódi Lantos Sebestyén szavait (EÉ 88). Ha így teszünk, a segítség nem marad el.

Chladek Tibor

::Nyomtatható változat::