A vasárnap igéje

Hetvened vasárnapja

Hozzászólás a cikkhez

Hetvened vasárnapja fordulatot jelent az egyházi esztendőben. Az idén ez különösképpen szembetűnő, mivel a korai húsvét miatt csak két vízkereszt utáni vasárnapot ünnepeltünk. De nem lettünk szegényebbek, hiszen így a szokottnál is jobban látható az ív, amely a karácsonyt, a testté lett Ige ünnepét nagypéntekkel és húsvéttal, ezzel az elválaszthatatlan egységet alkotó két ünneppel összeköti. Idén még hangsúlyosabb, hogy az igehirdetés alapigéi hetvened vasárnapjától húsvétig a karácsonykor testté lett Igének, Jézus Krisztus Urunknak a dicsőségét ragyogtatják felénk, hogy általa megváltásunk titka beépüljön életünk épületébe.

A kiváltságos három tanítványt a színeváltozás hegyén lenyűgözte Jézus Krisztus minden képzeletet meghaladó dicsősége. Szerették volna „belakni” ezt a ragyogást, de útjuk – Jézuséval együtt – „lefelé” vezetett. Szájukon a hallgatás pecsétje, hogy Jézus Krisztus dicsőségét a „lefelé tartás” alázatában és önmagát áldozatra szánó irgalmában ismerjék fel, és hirdessék, amikor eljön az ideje.

Máté elhívása ennek a különös dicsőségnek az egyik felvillanása. Becsülnünk kell az evangélistát, hogy boldogságát szűkszavúsága mögé rejti. Micsoda regényt lehetett volna kerekíteni ebből az eseményből! Ám ő csak a tényekről beszél. De hát nincs is izgalmasabb a ténynél: Jézus – a rá jellemző módon – nem törődik a társadalom előítéletével. Mélyre ereszkedik, megszólít egy vámszedőt, és a vámszedő elindul Jézus után. Egyetlen szó sem esik arról, hogy mit hagyott ott Lévi, milyen kockázatot vállalt, milyen áldozatot hozott. Az új név arról beszél, amit kapott: Isten ajándékát nem csupán nevében hordozza, hanem Jézusban ismeri föl, akit követ.

Jézus Krisztus dicsősége nem attól ragyogó, amit a kiváltságosok el tudtak volna dadogni az elmondhatatlanból, hanem ott villan fel, ahol tekintete ráesik arra, aki „lent” van. A tanítványságnak is ez a titka: komolyan venni ezt a csodát. A tanítvány nem propagandista, aki „felturbózza” a maga döntését. A tanítvány ajándékhordozó. Van, amiért szűkszavú és szerény lehet. Kétszeresen megindító ez az ajándék: csak Jézus követésre hívó szavából derül ki, hogy honnan szólít el, és csak az ő szava elég erős ahhoz, hogy a kényelmesen vámoló elinduljon Jézus követésének egy egész életen át tartó, izgalmas útjára. Előbb ismeri a töredelmet és a feloldó hívás erejét, mintsem meg tudná fogalmazni ezeknek a definícióját (Kempis Tamás után szabadon). Nem Máté döntésében, hanem az őt elhívó Jézus szavának erejében és irgalmában ragyog fel Krisztus dicsősége. De Máté boldog ebben az új minőségében. Boldogságát nem extázisban, hanem ünnepi vendégségben éli meg. Nem tagadja meg barátságát azoktól, akik vele együtt pokolravalónak számítottak. Új névvel, új emberként is ember marad. Nem mentegetőzik Jézus előtt az asztaltársaság miatt.

Jézus sem vonja ki magát Máté öröméből: elfogadja a meghívást, és nem feszeng ebben a különös társaságban. Tudja, hogy Máténak lesz még ideje megtapasztalni tanítványsága örömének a böjtjét. Nem félti a Mátéban elkezdődött újat a régi vonzásától. Jézus hívásának ereje Mátéban valóban nagyobb a régi környezet visszaszívó hatalmánál.

Máté örül. Jézus pedig nem emeli fel az ujját: Máté, csak óvatosan! Ő sem volt óvatos Lévivel: biztos volt a mélységben lévőknek a felé áradó, áldozatos szeretetében. Nem kért óvadékot Mátétól. Ellenkezőleg: ő tette le azt Mátéért. A tanítványok mind ezt tanúsítják, amikor örülnek. Ebből a tapasztalatból élnek: Jézus elhívott bennünket a „vámház asztalától”, és asztalhoz telepedett velünk, sőt magát adta nekünk. Ez a tény vonz, és nem az, amit a tanítvány még fel tud tálalni a magáéból körítésnek.

A farizeusok nagyon jól értik mindezt. Ezért is nem Lévi „Mátéságán” hüledeznek, hanem Jézuson botránkoznak meg. Máté megindul, a farizeusok pedig felindulnak, mint mindig. Vagy azon botránkoznak, hogy Jézus túl messzinek tűnik, vagy azon, hogy túlságosan közel jön.

Jézus és tanítványai pedig egyszerűen örülnek. Jézus azért, mert Lévi Mátévá gyógyult, Máté pedig azért, mert orvosára talált. A megdicsőülés hegye és a Golgota nincs is olyan messze egymástól!

Imádkozzunk!

„Ó, üdvösségünk, Jézusunk, / szerelmünk, vágyunk, örömünk, / világteremtő Istenünk, / ki végül egy vagy közülünk! / Miféle jóság késztetett, / hogy vétkeink magadra vedd, / hogy értünk kínhalálba menj, / s a halálból minket kiments? (…) E jóság legyen most velünk: / légy győztes bűneink fölött, / irgalmad útján vezess, / s arcoddal lelkünk betöltsed. Ámen.” („Iesu nostra redemptio…” Részlet a Himnuszok – Válogatás a Római breviárium himnuszaiból című kötetből. Fordította Farkasfalvy Dénes O. Cist. Szent István Társulat, Budapest, 1984. 242. o.)

Fehér Károly

::Nyomtatható változat::