Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2005
- 04
- „Emlékezzél a te Fiadra, vétkeimnek szép váltságára!”
A vasárnap igéje
Hetvened vasárnapja
Hozzászólás a cikkhez
„Emlékezzél a te Fiadra, vétkeimnek szép váltságára!”
Mt 9,9–13
Hetvened vasárnapja fordulatot jelent az egyházi esztendõben. Az idén ez különösképpen szembetûnõ, mivel a korai húsvét miatt csak két vízkereszt utáni vasárnapot ünnepeltünk. De nem lettünk szegényebbek, hiszen így a szokottnál is jobban látható az ív, amely a karácsonyt, a testté lett Ige ünnepét nagypéntekkel és húsvéttal, ezzel az elválaszthatatlan egységet alkotó két ünneppel összeköti. Idén még hangsúlyosabb, hogy az igehirdetés alapigéi hetvened vasárnapjától húsvétig a karácsonykor testté lett Igének, Jézus Krisztus Urunknak a dicsõségét ragyogtatják felénk, hogy általa megváltásunk titka beépüljön életünk épületébe.
A kiváltságos három tanítványt a színeváltozás hegyén lenyûgözte Jézus Krisztus minden képzeletet meghaladó dicsõsége. Szerették volna „belakni” ezt a ragyogást, de útjuk – Jézuséval együtt – „lefelé” vezetett. Szájukon a hallgatás pecsétje, hogy Jézus Krisztus dicsõségét a „lefelé tartás” alázatában és önmagát áldozatra szánó irgalmában ismerjék fel, és hirdessék, amikor eljön az ideje.
Máté elhívása ennek a különös dicsõségnek az egyik felvillanása. Becsülnünk kell az evangélistát, hogy boldogságát szûkszavúsága mögé rejti. Micsoda regényt lehetett volna kerekíteni ebbõl az eseménybõl! Ám õ csak a tényekrõl beszél. De hát nincs is izgalmasabb a ténynél: Jézus – a rá jellemzõ módon – nem törõdik a társadalom elõítéletével. Mélyre ereszkedik, megszólít egy vámszedõt, és a vámszedõ elindul Jézus után. Egyetlen szó sem esik arról, hogy mit hagyott ott Lévi, milyen kockázatot vállalt, milyen áldozatot hozott. Az új név arról beszél, amit kapott: Isten ajándékát nem csupán nevében hordozza, hanem Jézusban ismeri föl, akit követ.
Jézus Krisztus dicsõsége nem attól ragyogó, amit a kiváltságosok el tudtak volna dadogni az elmondhatatlanból, hanem ott villan fel, ahol tekintete ráesik arra, aki „lent” van. A tanítványságnak is ez a titka: komolyan venni ezt a csodát. A tanítvány nem propagandista, aki „felturbózza” a maga döntését. A tanítvány ajándékhordozó. Van, amiért szûkszavú és szerény lehet. Kétszeresen megindító ez az ajándék: csak Jézus követésre hívó szavából derül ki, hogy honnan szólít el, és csak az õ szava elég erõs ahhoz, hogy a kényelmesen vámoló elinduljon Jézus követésének egy egész életen át tartó, izgalmas útjára. Elõbb ismeri a töredelmet és a feloldó hívás erejét, mintsem meg tudná fogalmazni ezeknek a definícióját (Kempis Tamás után szabadon). Nem Máté döntésében, hanem az õt elhívó Jézus szavának erejében és irgalmában ragyog fel Krisztus dicsõsége. De Máté boldog ebben az új minõségében. Boldogságát nem extázisban, hanem ünnepi vendégségben éli meg. Nem tagadja meg barátságát azoktól, akik vele együtt pokolravalónak számítottak. Új névvel, új emberként is ember marad. Nem mentegetõzik Jézus elõtt az asztaltársaság miatt.
Jézus sem vonja ki magát Máté örömébõl: elfogadja a meghívást, és nem feszeng ebben a különös társaságban. Tudja, hogy Máténak lesz még ideje megtapasztalni tanítványsága örömének a böjtjét. Nem félti a Mátéban elkezdõdött újat a régi vonzásától. Jézus hívásának ereje Mátéban valóban nagyobb a régi környezet visszaszívó hatalmánál.
Máté örül. Jézus pedig nem emeli fel az ujját: Máté, csak óvatosan! Õ sem volt óvatos Lévivel: biztos volt a mélységben lévõknek a felé áradó, áldozatos szeretetében. Nem kért óvadékot Mátétól. Ellenkezõleg: õ tette le azt Mátéért. A tanítványok mind ezt tanúsítják, amikor örülnek. Ebbõl a tapasztalatból élnek: Jézus elhívott bennünket a „vámház asztalától”, és asztalhoz telepedett velünk, sõt magát adta nekünk. Ez a tény vonz, és nem az, amit a tanítvány még fel tud tálalni a magáéból körítésnek.
A farizeusok nagyon jól értik mindezt. Ezért is nem Lévi „Mátéságán” hüledeznek, hanem Jézuson botránkoznak meg. Máté megindul, a farizeusok pedig felindulnak, mint mindig. Vagy azon botránkoznak, hogy Jézus túl messzinek tûnik, vagy azon, hogy túlságosan közel jön.
Jézus és tanítványai pedig egyszerûen örülnek. Jézus azért, mert Lévi Mátévá gyógyult, Máté pedig azért, mert orvosára talált. A megdicsõülés hegye és a Golgota nincs is olyan messze egymástól!
Imádkozzunk!
„Ó, üdvösségünk, Jézusunk, / szerelmünk, vágyunk, örömünk, / világteremtõ Istenünk, / ki végül egy vagy közülünk! / Miféle jóság késztetett, / hogy vétkeink magadra vedd, / hogy értünk kínhalálba menj, / s a halálból minket kiments? (…) E jóság legyen most velünk: / légy gyõztes bûneink fölött, / irgalmad útján vezess, / s arcoddal lelkünk betöltsed. Ámen.” („Iesu nostra redemptio…” Részlet a Himnuszok – Válogatás a Római breviárium himnuszaiból címû kötetbõl. Fordította Farkasfalvy Dénes O. Cist. Szent István Társulat, Budapest, 1984. 242. o.)
Fehér Károly
::Nyomtatható változat::
|