Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Esküvői csúcsszezonban a frekventáltabb helyeken épült budapesti templomokban talán alig akad olyan szombat, amelynek délutánján ne állna az oltár elé egy-két pár.

Tavaly összesen 1085 esküvő volt evangélikus gyülekezeteinkben. Ha csak átlagosan százfős esküvői „gyülekezettel” számolunk, akkor is legalább százezer embert „csaltunk be” a párok segítségével templomainkba (egy-egy vasárnapon 2004-ben átlagosan 27 ezren vettek részt istentiszteleteinken).

Százezer ember, akiknek legalább a fele – pontos kutatásokat nem végeztem ezen a területen, ezért vagyok ilyen óvatos – sem evangélikus gyülekezethez, sem más felekezethez nem tartozik, nagy részük meg sincs keresztelve (beleértve magukat a házasulandókat is). A mostanában örök hűséget esküdő fiatalok szülei is már az „átkosban” nevelkedtek fel, esetleg „zughittanórákon” kaphattak némi „vallásos előképzettséget”. A ’70-es, ’80-as években született fiatalok számára pedig már leginkább csak a nagyszülőktől örökölt hagyományok tehetnék érthetővé egy egyházi szertartás fontosságát, nyelvezetét, üzenetét, de hát tudjuk, az elmúlt évtizedekben a generációk közötti értő kapcsolat is jelentősen meglazult és silányodott. Az egyházról talán csak annyit tudnak, amennyit a vele korántsem szimpatizáló közvéleményből leszűrhetnek. De tudják, a templomban megkerülhetetlen az egyház.

Rengeteg kérdést vet fel ez a helyzet. Szabad-e meg nem keresztelt feleket „összeadnunk”? Hogyan mondathatjuk el velük a Szentháromság egy igaz Istenre tett esküjük szövegét, ha mindez nyilvánvalóan semmit nem jelent a számukra? Minden bizonnyal érdemes lenne ezeket a kérdéseket is behatóbban körbejárnunk. Most mégis csak egy látszólag jelentéktelennek tűnő részletkérdéssel foglalkozom. Jelesül azzal, hogy mennyibe kerül a templomi esküvő, és azzal, hogy egyáltalán ára van.

A legtöbb esetben talán úgy érezheti magát a lelkész, mint egy ceremóniamester vagy rendezvényszervező, akinek az a feladata, hogy még ünnepélyesebbé tegye a család, a fiatalok nagy örömét. Meghitt a templom légköre, az oltár, a padok virágban úsznak, ünnepélyes a lelkész ruhája, archaikusak a mondatok, szépen szól az orgona. Tökéletes rendezés, amelynek persze ára van. Néhol konkrét – ha nem is írott – tarifarendszer áll a párok rendelkezésére, amelyből pontosan megtudhatják, miért mennyit kell fizetniük. Templomhasználat: 15000 Ft, díszítés: (igénytől függően) 5000–15000 Ft, a kántor tiszteletdíja: 3000 Ft, az egyházfi tiszteletdíja: 2000 Ft, esetleges templomkerthasználat 10000 Ft. Másutt csak egyértelművé tesszük, hogy „elfogadunk adományokat a gyülekezet céljaira”. Húsz-, harminc-, negyvenezer forint a körülbelül harminc-negyven perces „teremhasználatért”, a lelkészért, a kántorért, az egyházfiért, a virágért és persze az esküvőt megelőző jegyesoktatásért, illetve a minden helyzetben makulátlanul személyesen megszólító igehirdetésért. Igen, a világi rendezvényszervezők áraihoz képest még mindig olcsók vagyunk. Hozzájuk képest olcsóvá tettük az esküvőt.

Saját példámon nem tudtam felháborodni: jó apám nem kért pénzt tőlünk a templomhasználatért, a bennünket öszszeadó lelkész barátaim is minden bizonnyal megsértődtek volna, ha a zsebükbe csempészek egy-egy borítékot. De hát aki ingyen akar templomban esküdni, legyen legalább lelkészgyerek és lelkész, így templomra, igehirdetőre, Isten áldásáért könyörgő lelkészre nem kell költenie. A többiek pedig fizessenek.

Fizessenek? Tudom, a házasulandó fiatalok nagy többsége nem az egyházfenntartói járulékot vagy hétről hétre offertóriumot fizető egyháztagokból kerül ki. Tudom, az egyetlen lelkészi szabad délután feláldozása megfizethetetlen, minden másnak pedig ára van: virágnak, időnek, világításnak. De mégis bánt.

Lehet, hogy a fiatalok nagy többségének teljesen természetes, hogy fizetniük kell, hiszen életük eddigi legnagyobb eseményéért úgyis sokat kell áldozniuk. Tudják: a torta azért, mert esküvői, legalább a duplájába kerül. Elfogadják, hogy a bérelt ruha árából majdnem újat is varrathatnának, a menyasszonyi csokor áráért pedig két-három születésnapi csokrot is vehetnének. De ha már ilyen boldogok, fizessenek – a templomban is. Lehet, hogy nekik egy pillanatra sem lesz keserű a szájízük emiatt, nekem mégis az. Mert beálltunk a sorba, és saját magunkat, a templomot, az igehirdetést, az Isten áldásáért való könyörgésünket bocsátottuk áruba – még ha olcsón is. És beszélhetünk a legigazabban, mosolyoghatunk a legkedvesebben, rendezvényszervezői mivoltunktól nem nagyon szabadulhatunk.

Pedig mekkora lehetőség az ismeretlenül, ráadásul boldogan bennünket megkereső emberekkel találkozni! Ha azt – és csak azt – érezhetnék rajtunk, hogy idegenül is együtt örülünk velük! Ha az anyagias egyház képét azzal – és csak azzal – akarnánk lerombolni bennük, hogy valóban érdeklődünk irántuk – kik ők, hogyan ismerkedtek meg, milyen buktatókat éltek át –, és hogy érezhetően őszintén könyörgünk a boldogságukért, egymás számára való megmaradásukért, Isten áldásáért! Meggyőződésem szerint a pénz ebbe csak belerondítani tud – mert más a természete, másra való. Mekkora lehetőség volt tavaly azzal a százezer emberrel találkozni, akik közül a nagy többséggel – ha nincs éppen az az 1085 pár – soha nem találkozhattunk volna. Mekkora lehetőség, ha a fiatalok barátai a szertartás után csak annyit mondanak: „Tök jó fej volt a pap” – mert érthető volt, amit mondott, mert nem azokat a frázisokat pufogtatta, amelyeket az anyakönyvvezető, vagy amelyek úgyis előre sejthetőek voltak. Mekkora lehetőség százezer ember örömének részévé lenni! És még a fiatalok fizessenek érte?

Időszerű lenne átgondolnunk esketési gyakorlatunk anyagi oldalát. Lehet, hogy fájó lenne, ha kiesne az a tíz-húszmillió forint, amely – becslésem szerint – a tavalyi esküvőkből befolyt gyülekezeteink pénztárába (bár biztos vagyok abban, hogy nagyvonalúságunk ellenére – vagy éppen azért – semmivel sem csökkenne ebbéli bevételünk). És nem is elsősorban a kötelezően vállalt „ingyenesség” lenne a megoldás, hanem a felismert lehetőségből adódó mentalitásváltás. Ebben a kérdéskörben csak ez megfizethetetlen, minden másra ott a pénz.

Kendeh K. Péter

::Nyomtatható változat::