Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

„Hogyan segíthetik a bűnügyek felderítését a jóslatok?” – erre a kérdésre kereste a választ egy televíziós ismeretterjesztő műsor a minap. A kérdés attól válik hihetetlenül érdekfeszítővé, hogy már a témafelvetés alapján oly színben tűnhet fel a jóslás „tudománya”, mintha az a társadalom javát szolgálná. A társadalom java pedig ugyebár – szent.

Mielőtt azonban bárki elromantikázna azon, hogy a cél (a társadalom szent java) miképpen szentesíti az eszközt (mágia), tegyük hozzá: az ördögnek tényleg nagyon kevés ideje lehet, ha ilyen eszközökhöz folyamodik (vö. Jel 12,12). Az ősi kígyó bizony gyakran a társadalom építésének a nagy jelszavai mögé rejtőzik, hogy megtévessze az egész földkerekséget.

A jóslatok jóságáról szóló műsornak már a címe is igencsak baljós: „Is it real?” Az angol kérdés jelentése: „Ez reális?”, értelme pedig innentől kezdve a néző fantáziájára és műveltségére van bízva, mivel a latin eredetű reális szónak számos jelentése létezik (valóságos, kézzelfogható, tapasztalati, ésszerű, józan, hiteles stb.).

A jóslatok hitelességét a filmben egy Bibliából vett párhuzammal próbálták nyomatékosítani: a narrátor hűvös józansággal közölte, hogy Saul maga is jóshoz fordult, amikor apja szamarait kereste. Nos, a szerkesztők nyilván csak vicceltek, hiszen egyáltalán nem ésszerű Sámuelt, aki „az Úr szolgája volt” (1Sám 3,1), lefokozni holmi boszorkánymesterré. Tartsuk tiszteletben a tényeket: Saul valóban egy látó segítségét vette igénybe (lásd 2Sám 9,11), de ez a látó Sámuel, vagyis Isten embere (lásd 1Sám 9,7). Amikor Saul tényleg jóshoz – az éndóri halottidézőhöz – ment, akkor már kegyvesztett volt, hiszen Isten eltávozott tőle (lásd 1Sám 28,7.15).

Ennyit a tényekről. A jóslatok hasznosságáról szóló „ismeretterjesztő” film ezután még baljósabbá vált: a sztorit egy kisgyerek eltűnésén, majd csodálatos megtalálásán keresztül próbálták még kézzelfoghatóbbá tenni. A keresés sikeressége természetesen egy jós közbelépésén múlott, aki játszi könynyedséggel találta meg az elveszettet az erdő sűrűjében. Miután hipp-hopp elvégezte mindazt, amit a rendőrök tizenkét óra alatt sem tudtak, egy templomablak színes üvegtáblája előtt megható monológot adott elő angyali képességeiről.

A kérdés nem is az, hogy valóságos vagy nem valóságos a jóslatok ereje; ez mellékes. A lényeg, hogy a varázslóknak „meglesz az osztályrésze a tűzzel és kénnel égő tóban”, a hitetlenekkel és a gyilkosokkal együtt (Jel 21,8). Hókuszpókusz ide, csiribí-csiribá oda: a keresztény vallásban nincs helyük a társadalom építéséről zengő fals szólamoknak! Hiszen tudjuk: „Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van.” (1Jn 2,15–16)

Nem hiszem, hogy az ember dolga lenne az ilyen kétes módszerekkel való közbeavatkozás Isten nagy tervébe (opus magnum). Ha a jóslat valóban jóságos, akkor a kegyelmi ajándékok sokfélesége között miért nem találjuk? Ha tényleg oly nagy segítőerő a mágia, akkor a varázslók az utolsó ítéletnél miért jutnak majd a gyilkosok sorsára? Persze erre mondhatná bárki, hogy a kegyelmi ajándékok sokfélesége közül „az isteni erők munkái” akár jelenthetik a jóslás képességét is… (lásd 1Kor 12,10)

Csakhogy túl nagy a veszélye, túl nagy a kockázata annak, hogy az ilyen képességeket hajkurászók „álapostolok, csaló munkások, akik Krisztus apostolainak adják ki magukat. Nem is csoda, mert maga a sátán is a világosság angyalának adja ki magát. Nem meglepő tehát, hogy szolgái is az igazság szolgáinak adják ki magukat; de a végük cselekedeteikhez méltó lesz.” (2Kor 11,13–15)

Andriska János

::Nyomtatható változat::