Liturgikus sarok

Istentisztelet és misszió 4.

Hozzászólás a cikkhez

A misszió „szakembere” és az istentisztelet tudományának lelkes művelője Pásztor János református lelkész és teológiai tanár. Az istentisztelet és a misszió összefügéseit taglaló sorozatunk elképzelhetetlen az ő írása nélkül. (H. K.)

A tradicionális misszióértelmezés szerint a misszió lényege az, hogy egy-egy elhívott ember elutazik országa határain belül valahová vagy külföldre azért, hogy hírül vigye Krisztus üzenetét, az evangéliumot. A Szentírásban azonban arról van szó, hogy Isten eldöntötte a lázadása miatt kárhozatba zuhant emberiség megmentését, és emberek felhasználásával végzi a szabadítást. Ennek dialektikáját fejezi ki a Bír 2,17–18: az Úr bírákat támasztott a szabadítás végrehajtására, de ő maga volt a szabadító.

Az Ószövetség a misszió végzésére vonatkozóan is megmutatja a lényeget (2Móz 19,3–6). Isten kihozott a fogságból, és saját népévé tett embereket, akiknek küldetést, missziót adott. Ők az Úr „kincsei”, akik létükkel Istenről tanúskodnak a többi nép között, akik ugyancsak az Úr tulajdonai (Ézs 49,6). Ennek a tanúskodásnak a fő elemei: a) Isten hívó szavára komolyan odafigyelni, és életüket Isten akarata szerint berendezni; b) tudomásul venni, hogy a hívással küldés jár együtt: mint Isten papjainak a népe, egész lényükkel, életükkel, megszabadított egzisztenciájukkal tudatosan a többi népért kell élniük, hogy így váljanak az Úr tanúivá.

Az inkarnáció, az örök Fiú emberré létele azért történt, hogy tökéletességre vigye, és minden népre kiterjessze azt, ami már az Ószövetségben elkezdődött. Íme, az Isten-ember lett a szabadító. Megszólítja a népeket, hogy hozzá jöjjenek, nyerjenek üdvösséget, és vállalják a küldetést: a teremtő és megváltó Ige egész egzisztenciájukkal történő hirdetését és továbbadását.

Az egész Újszövetség erről szól. Az Apostolok cselekedetei summázzák a miszszió lényegét. A Szentlélek ereje által a Krisztus-hirdető gyülekezet tagjai a keresztségben kettős halálélményt élnek át: Krisztus kereszthalálát és halált érdemlő bűnös voltukat tapasztalják meg, meghalnak, és fel is támadnak Krisztussal együtt (Róm 6,3 kk.), hogy őbenne, testeként egybetartozva éljenek a többi ember között. ApCsel 2,37–47 szerint itt a misszió népét azok alkotják, akik: a) az apostoli tanításra figyelnek, és azt továbbadják; b) imádságban válaszolnak; c) az úrvacsorában „megcselekszik” az igét (1Kor 11,24b.25b). Az úrvacsora az imádságot is magában foglalja, mert az eukharisztia hálaadás; d) mindez folytatódik a hétköznapokban, a diakóniában; e) egész lényükkel, egyéni és közösségi életükkel hirdetik Krisztust. Antiókhiában öt nép fiai békés együttélésükkel is hirdetik: az üdvösség és a küldetés minden népé (Ef 3,4–6). Ennek következménye, hogy a gyülekezet folyamatosan növekszik (ApCsel 2,41–28,30).

Akárcsak az Ószövetségben, a misszió népe itt is a többi nép között él. A missziói szituáció alapja, az egyház és a világ közti feszültség megmarad a mennyei Jeruzsálem megvalósulásáig.

A történelem viszont arról beszél, hogy világi hatalmasságok gyakran erőszakkal kötelezték népüket (vagy a leigázott népeket) a kereszténység felvételére. Ezekben az esetekben a misszió fő eszköze a diplomácia és a fegyver volt. Így lett a középkorban Európa minden állampolgárával együtt keresztény. Ez korrumpálta az egyházat, és eltorzította a missziót. Ezért volt szükség ébredési mozgalmakra. A más népek között végzett misszió mindig szorosan kapcsolódott az ébredésekhez. A missziói területeken – egyes kivételektől eltekintve – visszaállt a bibliai alaphelyzet. Afrikában a 20. század második felében többen lettek az igére adott személyes válasszal keresztények, mint bármikor a történelem folyamán.

A „hagyományos szemlélet” még él közöttünk. Sokan hiszik azt, hogy a misszió egyes misszionáriusok és evangélizátorok feladata. A Szentlélek ereje megeleveníti az igét, hogy megértsük, a misszióért valamennyien felelősek vagyunk, közös kiváltságunk és szent kötelességünk, hogy egész valónkkal Krisztust hirdessük. Ebben benne van az evangélizáció is. Napjaink posztmodern világában elszabadult az erkölcstelenség, az igazi értékek sokak szemében devalválódnak, minden viszonylagossá lett. Ha szavaink nem járnak együtt életünk és tetteink bizonyságtételével, mi is hozzájárulunk a sötétség terjedéséhez.

Az evangélium hiteles hirdetéséhez szükséges, hogy az egyház ne a pénzsóvárságáról, egyenetlenségeiről, faji gyűlölködésről, e világ hatalmasai kegyének a kereséséről legyen ismert, hanem az élő ige zendüljön ki közülünk (l. 1Thessz 1,8; Károli-fordítás). Vannak ígéretes jelek: ez a folyamat zajlik több gyülekezetben. Ennek kell megerősödnie és terjednie hazánkban és az egész világon.

Pásztor János

::Nyomtatható változat::