A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Meghalt egy csecsemő. Talán háromhetes. Nem sír föl többé éjszaka, nem termeli a sárga pelenkákat, nem kér enni óránként, nem fél a sötétben. Nem riasztják a zajok. Holtfáradt édesanyja nem tudja többé felkölteni. Semmit sem tehettünk érte.

Elvitt a rendőrség egy tizenkilenc éves anyát. Egyedül volt az egyéves nagyobb és a háromhetes piciny gyermekével, tudatlanságával, tapasztalatlanságával, szegénységével, szülés utáni depressziójával, hihetetlen fáradtságával, türelmetlenségével. És a kisbabát nem tudta többé fölébreszteni. Semmit sem tehettünk érte.

Állami gondozásba vittek egy kisgyermeket, akinek csecsszopó testvérkéje meghalt, édesanyját pedig őrizetbe vették. Egész családját elveszítette. Semmit sem tehettünk érte.

A szomorú történetben nem látom az édesapát, a nagyszülőket, a testvéreket, a szomszédokat, a védőnőt, a gyermekorvost és mindenki mást sem, akik a közelükben lehettek. Azokat, akik segíthettek volna, és még időben tehettek volna valamit értük.

És mi, akik szülők, nagyszülők, testvérek, szomszédok, barátok, munkatársak stb. vagyunk, meglátjuk-e azt, aki a közelünkben fáradtsággal, fájdalommal, tapasztalatlansággal, egyedülléttel, rászorultsággal, szomorúsággal, nyomorúsággal küzd? Talán most még valamit tehetünk érte.

Sass Enikő

::Nyomtatható változat::