evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

Minden bizonnyal többen lesznek, akik ezt az irományt olvasva a Szentírás szavával kérdezik: „Hát már Saul is a próféták között van?” (1Sám 19,24) Nehezen hihető, hogy egy, a keresztről vallást tevő cikk „önként és dalolva” óhajt megjelenni abban a szövegkörnyezetben, melynek korszellemet követő, „szentségtörő” szellemisége már nagyon régóta keresztellenes! És nehezen képzelhető el az is, hogy ez az írás, ha egyáltalán megjelenik, az adott szövegkörnyezetben életben maradhat. Istenben bízom, aki nagyobb a szívünknél, s tudom, hogy kevés kovász az egész tésztát megkelesztheti…

„Nekem van eledelem, amit egyem, amiről ti nem tudtok” (Jn 4,32) – mondta Jézus a tanítványoknak. A saját készítésű vagy másoktól vásárolható kenyér akkor sem kerülhetett Jézus tálcájára, melynek kereszt a neve, mint ahogyan a kereszten megtöretett kenyeret sem helyes süteménytálcákon kínálgatni! A keresztről szóló beszéd csak keresztre szerkesztett tálalásban lehet igazán hiteles!

Az utolsó este az összegzés órája volt. Ez is elhangzott: „Erőtlenséggel és szomorúsággal érkeztem Szárszóra, de volt bennem egyfajta teológusi magabiztosság. És lássatok csodát, ha nem is erősként, de megerősítettként, s ha nem is vidáman, de megvigasztalódva indulok haza! Nem titkolom, hogy az itt hallottak nagy meglepetéssel szolgáltak, teljes valómban, gondolkodásomban, lelkészi munkámban mélyen megrendítettek. Igen, a Megtámadott engem is megtámadott!”

Ki örül annak, ha támadják? És ki örül annak, ha éppen a szíve közepét éri támadás? Összetörted a szívemet – szoktuk volt mondani, ha valaki lelki fájdalmat okozott. Létezne hát olyan összetöretés, amelyet nem „fájdalomtól megtört szívvel”, sokkal inkább hálaadással lehet tudatnunk és megköszönnünk?

Nikodémus nem örült, amikor Jézus ezt mondta neki: „Újonnan kell születnetek.” (Jn 3,7) Minden dicsőségét kereső ember ezen a ponton szokott megtorpanni. Jézus már megint arról beszél, amit nem lehet megcselekedni! Nikodémus ugyan megpróbál még ebből az igéből is valamiféle tennivalót, szolgálatot kreálni: másszunk vissza az anyaméhbe, és jöjjünk ki újra, de az e cselekvéshez való cinikus ragaszkodása már nyilvánvalóan ad absurdum, képtelenség! Jézus tehát igéjével zúzza szét a lelki ember önkörének áttörhetetlen kőfalát: újonnan kell születned! Ez azért olyan mellbevágó, mert ahhoz, hogy az ember újjászülessen, először meg kell halnia! Az „én”-életnek ilyen módon való elveszítése azonban „jó halál”, amelyet nagy hálátlanság és a Szentlélek elleni bűn volna részünkről „fájdalomtól megtört szívvel” tudatni. „Ha véled járunk, jó halált várunk…” (EÉ 222,5) Akinek pedig mindez nem tetszik, tartsa meg életét, éljen önmagának, döntsön legjobb belátása szerint, ha azt képzeli, hogy képes rá. Szenvedje el élete végén a rossz halált, aztán meg tetesse közzé a róla szóló gyászhírt „fájdalomtól megtört szívvel”…

A kereszt mindenkit a valóság látására tanít. Rosszul szemléli a keresztet, akit a kíváncsisága arra ösztökél, hogy átnézzen rajta, vagy a mögötte láthatót kutatgassa. Egy mai „gazdag ifjú” azzal az egyébként jogos kritikával tért haza a templomból, hogy ott a gyülekezet tagjai kivétel nélkül komor arccal ülnek. Hiányolta az arcokról a „risus paschalis”-t, a húsvéti örömöt. Ha igaz is megállapítása, ne felejtsük, hogy nekünk mindenkor és mindenhol a Krisztus halálát kell hirdetnünk, amíg eljövend. Nem az a baj, hogy komor arccal ülnek, hanem az, hogy nem a kereszt látásában komorodtak el! Mert ha annak látásában komorodtak volna el, meglátszódna rajtuk a „risus paschalis”, a húsvéti öröm is!

Kik szervezték? Kik vettek részt rajta? Ki volt a nagyszerű előadó? Ki írta ezt a cikket? Részletkérdés… Az olvasót sokkal inkább a kérdések kérdése felé kell terelni: Ki a kereszt teológusa? A választ mindenki megkaphatja, aki hallgatja és befogadja a keresztről szóló beszédet, a szent evangéliumot. Akár a Magyarországi Luther Szövetség hasonló címen most megjelentetett kiadványán keresztül, mely a reformátor 1518-ban írt heidelbergi téziseit tárgyalja. A többi, ahogyan Hamlet mondaná, a többi néma csend.

Isten még Mózesnek sem engedte meg, hogy lássa, aminek látása után minden ember oly nagyon sóvárog (lásd 2Móz 33,18–23). Hasonlóan járt el Jézus, amikor nem engedte meg Máriának, hogy húsvét után megérintse őt (Jn 20,17). Mégsem ment haza egyikük sem üres kézzel. Mózes ládájában ott a két kőtábla, Mária szívében pedig az evangélium: „Láttam az Urat!” (Jn 20,18) Mi is láttuk az ő egyházát Balatonszárszón 2005. október második hetében, ahol az evangélium tisztán és igazán hirdettetett.

Egy a hallgatók közül (Név és cím a szerkesztőségben)

::Nyomtatható változat::