Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Már azon is el lehet gondolkodni, miért éppen 2005 novemberében, hatvan évvel a tragédia után döntött a világ ma is legnagyobb tekintélyű testülete, az Egyesült Nemzetek Szervezete arról, hogy január 27-ét holokauszt-emléknappá nyilvánítja. 1945. január 27-én szabadították fel az auschwitz–birkenaui koncentrációs tábort, hatvanegy évvel később pedig első alkalommal emlékezett meg egységesen a világ a felfoghatatlan emberirtásról.

Lehet, hogy aktuálisan az új iráni vezetés Izrael állam elpusztítását célul kitűző politikája váltotta ki ezt a döntést, de valószínűbb, hogy egyértelműen ennyi időre volt szükség ahhoz, hogy egyáltalán szembesülni legyen képes a világ azzal, mi is történt a második világháború idején a haláltáborokban. Pontosabban ez az idő is kevés volt. Egyfelől sok jele volt tapasztalható annak, hogy – főként a demokratikus államokban – az egymástól távolabb lévő politikai erők is egyöntetűen elítélik a soa borzalmait, és őszintén vallják: ennek nem lett volna szabad megtörténnie, ez soha többé nem történhet meg. Hazánkban ezt erősíti meg többek között, hogy már évekkel ezelőtt – Pokorni Zoltán akkori oktatási miniszter javaslatára – április 16-át a Magyar Országgyűlés holokauszt-emléknappá nyilvánította, többek között azért, hogy a felnövekvő új nemzedékek, a tanulóifjúság hiteles tájékoztatást kapjon a rémtettekről.

Másfelől viszont látjuk azok igazságát is, akik úgy vélik, hogy évszázados távlatokra lesz szükség a katasztrófa valamelyes feldolgozásához, megértéséhez. Bizonyára most is vannak, akik túlzásnak tartják az ENSZ döntését, a hazai méltó megemlékezést, amelyben a közjogi méltóságok, a politikai pártok és a történelmi egyházak egyaránt részt vettek. A holokauszt tagadása nálunk talán ritka, valójában cinikus, gonosz humán devianciának minősíthető; de a hatszázezer magyar zsidó és a néhány ezer magyar cigány – hogy csak a minket közvetlenül érintő adatokat emeljük ki – elpusztításával járó folyamat relativizálása, viszonylagossá tétele ma is gyakran előforduló szomorú valóság. Azaz megkockáztatnak néhány mondatot, elismerve a holokauszt szörnyűségét, de rögtön hivatkoznak egyéb borzalmakra is; nálunk dívik a kommunizmus rémtetteinek és/vagy a Don-kanyar magyar tragédiájának említése. Ez utóbbi sajátsága, hogy éppenséggel nehezen állítható szembe a zsidóüldözéssel, ennek áldozataival, hiszen a Donnál sok ezer magyar zsidó munkaszolgálatos is elpusztult. A második magyar hadsereg drámája – benne a megölt zsidó származású magyar zsenikkel Petschauer Attilától Rejtő Jenőig, gondolva még a bori áldozatra, a nagy magyar költőre, Radnóti Miklósra is – inkább kiegészítője, része a huszadik századi magyar holokausztnak, a magyarságot sújtó legnagyobb csapásnak.

Feltehetőleg ahhoz van szükség évszázadokra, hogy őszinte, belülről fakadó és fenntartás nélküli legyen az identitásélmény. Engem öltek meg, az én véreimet, családomat, barátaimat ölték meg a koncentrációs táborokban, magyarokat, akiknek magyar azonosságtudatuk volt, ezért nem menekültek a sokasodó vészjelek ellenére.

Sok minden történt a holokauszt feldolgozásának az útján az elmúlt évtizedekben. Meghatározóak a pápák lépései, többek között a zsidóság felmentése az istengyilkosság abszurd vádja alól. De még az út elején járunk a keresztény egyházak feladatait tekintve is. Ezt mutatta az elmúlt ősszel egyházunk által rendezett soakonferencia is. Nem tudjuk, hogyan fordulhatott elő, hogy bár püspökeink, lelkészeink a 20. század harmincas éveiben tisztán látták a nácizmus szörnyű természetét, a fenyegetettséget, a későbbiekben mégis – kevés kivétellel – aktív szereplők vagy passzív szemlélők lettek az Auschwitzba vezető út kikövezésekor.

A soa után, Auschwitz után – a legnagyobbak hamar felismerték ezt – minden megváltozott, a sokat vitatott antiszemitizmus is más megítélést kapott. Az első világháború után vagy a harmincas években – fogalmazzunk nyersen – lehetett a „zsidókérdés” többek között az úri szalonok és az áltudományos összejövetelek vagy éppen a politika témája. Ekkor sem volt bocsánatos bűn a kirekesztés, a megkülönböztetés, az előítéletesség, de nem terhelte egy meg nem magyarázható történelmi tragédia. Auschwitz után magát embernek tekintő, valló bioszociális lény már nem eshet semmilyen „ideológia” vagy „tény” alapján ebbe a csapdába. Fájdalmasan ismert – alig van család, amelyet nem érintett a koncentrációs táborok és a tágabban értelmezett magyar holokauszt pusztítása–, köztudomású, hová vezet a legkisebb engedmény is az előítéletek, a másik embert származása alapján való megbélyegzés útján.

Az egyházban is időre van még szükség – de ez éppenséggel a kirekesztő eszmékkel szembeni aktivitásunkat igényli – ahhoz, hogy az antiszemitizmus, a cigányokkal szembeni előítélet, az idegengyűlölet bármilyen formája teljesen eltűnjön, hogy elképzelhetetlen legyen a közgondolkodásban.

Az egyházban hitbeli kérdés is ez. Hitünk ahhoz a férfihoz kapcsol, aki értünk vállalta a kereszthalált. A vele való azonosulás, a „helyettem, érettem halt meg” felismerése el kell, hogy vezessen az auschwitzi tragédia mélységéig. Az áldozatokkal való azonosulásig.

Frenkl Róbert

::Nyomtatható változat::