A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

Az Északi Egyházkerület legutóbbi kerületi napján, november 12-én javaslat hangzott el a kerület nevének módosítására. Ezért célszerű szólni az evangélikus egyházkerületek történeti előzményeiről. Az 1952 előtti négy kerület emléke mára jócskán elhalványult, sokan talán nem is tudják, honnan származnak az első hallásra furcsának tűnő elnevezések: bányai, tiszai, dunántúli és dunáninneni evangélikus egyházkerület. A rendszerváltás utáni útkeresés, a „honnan hová?” kérdése nyomán gyakran vetődik föl, hogyan kapcsolódunk a szocializmus előtti korszakhoz. A hazai evangélikusság identitáskeresésével függ össze, hogy a 2000-ben létrejött három kerület keresi a történelmi előzményeit.

Az evangélikus (protestáns) egyházszervezet kezdetei és kialakulása kapcsán még sok a nyitott kérdés. A teológiai és történeti okok közül kiemelhető, hogy a protestantizmus Magyarországon jórészt spontán, alulról szerveződő folyamatként jött létre, tehát nem központi akarat nyomán. Az evangélikusság súlypontjai így a kiváltságokkal, önkormányzattal és jelentős befolyással rendelkező patrónusok, a nagybirtokosok központjai és a szabad királyi városok voltak. A 16. század második felében a Habsburgok uralta nyugati és északi országrészben a katolikus egyházszervezet jogilag fennmaradt a reformáció elterjedése ellenére is, formailag tehát a protestánsok is ide tartoztak. A protestáns vallásszabadságot – így az önálló egyházszervezet alapítását – tulajdonképpen csak a Bocskai-szabadságharcot követő, 1606-os bécsi béke, illetve az azt becikkelyező 1608. évi országgyűlés ismerte el.

Ha Erdélyt nem számítjuk, az evangélikus egyházszervezet kezdetei a Dunántúlon a legkorábbiak. A Nádasdyak és Batthyányak udvari papjai közül dunántúli szuperintendensként Szegedi Máté 1576-tól, Beythe István 1586-tól szerepelt. Az elnevezések ekkor még ingadoztak: Reczés János csepregi prédikátor, illetve Magyari István sárvári tudós prédikátor, történetíró supremus seniorként állt a kerület élén. A Felvidéken az evangélikus Thurzó György nádor által összehívott 1610-es zsolnai zsinat indította útjára az önálló evangélikus egyházszervezetet. Több szuperintendens kezdte meg működését, közülük a Thurzók birtokközpontjában, a Trencsén megyei Bitcsén működő udvari lelkész volt talán a legtekintélyesebb. A Garam vidéki nagy bányavárosok – Selmecbánya, Besztercebánya, Körmöcbánya – külön szuperintendenst kaptak. Szepes és Sáros megye területén az öt (később hat) szabad királyi város szövetsége választott szuperintendenst (Kassa, Lőcse, Eperjes, Bártfa, Kisszeben, Késmárk). Gömör megye is önálló evangélikus egyházszervezettel bírt, melynek élén hol senior, hol szuperintendens állt.

A Habsburg-államhatalom által támogatott katolikus ellenreformáció teljesen szétzilálta az evangélikus egyházszervezetet. A gyászévtized (1671–1681) következtében nemcsak a szuperintendensek és seniorok működése lehetetlenült el, hanem magának az egyháznak a léte is kérdésessé vált. A lelkészeitől, templomaitól jórészt megfosztott evangélikus egyházban a 17. század végére egyetlen működő szuperintendens maradt: a hat szabad királyi város kiváltságainak védelme alatt meghúzódó Zabler Jakab bártfai lelkész; ő ordinálta az egész országból hozzá érkező lelkészjelölteket. A Rákóczi-szabadságharc idején összehívott rózsahegyi zsinat próbálta újraindítani az egyházi életet. Azonban a szabadságharc bukása, illetve az ellenreformáció tombolása évtizedekre megakasztotta, akadályozta az egyház működésének újjászervezését.

A 18. században létrejövő egyházkerületi rendszert alapvetően az államigazgatási keretek, a történeti-földrajzi körülmények határozták meg. A 16–17. században a török hódoltság miatt az ország központja Budáról Pozsonyba került; innen nézve két részre osztották a Habsburg-uralom alatti nyugati és északi országrészt: Alsó-Magyarország a Pozsonyhoz közeli Dunántúlt és a nyugati Felvidéket, Felső-Magyarország pedig a Gömörrel, Szepessel kezdődő északkeleti országrészt jelentette, Kassa székhellyel. Az evangélikus központok szempontjából Sopron, Pozsony, Selmecbánya, Besztercebánya Alsó-Magyarországhoz (Niederungarn) tartozott, míg Kassa, Eperjes, Lőcse és Bártfa Felső-Magyarországhoz (Oberungarn). A 18. század elején a török alól felszabadult, de Habsburg-uralom alá került országot államigazgatási (igazságszolgáltatási, törvényhozási) szempontból négy kerületre osztották (districtus): Dunáninnen, Dunántúl, Tiszáninnen, Tiszántúl. Pozsonyból nézve a Dunáninnenhez a Felvidék nyugati része, Tiszáninnenhez pedig a Felvidék keleti része tartozott. Ekkor jött létre a magyarországi protestánsok szervezetét hosszú ideig befolyásoló négykerületes rendszer is: III. Károly 1734-ben a róla elnevezett határozatban, az úgynevezett II. Carolina Resolutióban az evangélikusok és reformátusok részére négy-négy egyházkerület felállítását rendelte el.

A négy evangélikus egyházkerület létrehozásakor tekintettel kellett lenni a hívek elhelyezkedésére és a történeti előzményekre. A Dunántúlon az erős ellenreformáció miatt a kerület újraalakítása évekig elhúzódott, míg Sipkovics-Tóth János téti lelkész 1742-ben vállalta a megbízatást. A dunántúli kerület fennhatósága a 18. század második felében a Balatontól délre eső tolnai-baranyai-somogyi területekre is kiterjeszkedett. A dunáninneni kerület a korábbi bitcsei kerületből és más nyugat-felvidéki területekből jött létre: ide került Pozsony, Nyitra, Trencsén, Árva, Liptó, Turóc evangélikussága. A dunáninneni kerület szuperintendensei általában pozsonyi vagy modori lelkészek voltak, szellemi központja pedig a híres pozsonyi líceum volt.

A bányai kerület elnevezésében a Garam vidéki bányavárosokra utalt, kezdetben Zólyom, Hont, Bars, Nógrád megyére terjedt ki. A bányai kerület a török alól felszabadult Duna–Tisza közén és Dél-Magyarországon terjeszkedett: a 18. században létrejött a Pest megyei, a Békés megyei, a 19. században a bánáti és a bács-szerémi egyházmegye. A bányai kerület tehát nevében megőrizte az előzményeket, de területileg nagyrészt az Alföldre terjedt ki, súlypontja is fokozatosan ide helyeződött át.

A tiszai kerület elnevezés új volt: 1743-ban a dobsinai egyezséggel jött létre a szepesi-sárosi hat szabad királyi városi és a Gömör megyei szuperintendencia egyesülésével. Ehhez járult még az 1742-ben létrehozott hegyaljai egyházmegye, amely az Abaúj-Zemplén-Szabolcs megyei evangélikusokat fogta össze, az 1880-as években pedig az erdélyi brassói egyházmegye keretében a hétfalusi csángók is ide csatlakoztak. A szuperintendensek működési helyei (Lőcse, Csetnek, Késmárk, Dobsina, Eperjes, Rozsnyó, Kassa, Tiszolc) mutatják, hogy a tiszai kerület súlypontja a 19. század közepéig egyértelműen a Felvidékre esett.

Az evangélikus egyházigazgatás szempontjából az 1894-es budapesti zsinat jelentős változásokat hozott: a szlovák nemzetiségi törekvések visszaszorítása érdekében mesterségesen átszabta a kerülethatárokat. A zsinat az addig szlovák többségű dunáninneni kerülethez csatolta a bányai kerületből Nógrádot, Hontot és Barsot, a dunántúli kerületből pedig Fejér-Komáromot. Az 1894-es reformmal a dunáninneni kerület anyagyülekezeteinek száma 99-ről 163-ra nőtt, tehát több mint másfélszeresére. A változtatás mesterséges voltát jelzi, hogy a dunáninneni kerület kettévágta a bányai kerületet: Zólyomnak és Turócnak nem volt összeköttetése a bányai kerület nagy részével.

Az új rendszer azonban nem tudott megszilárdulni, mert a trianoni békeszerződés az evangélikusok nagy részét az utódállamokhoz, elsősorban Csehszlovákiához csatolta. A négykerületes rendszert a két világháború között nem igazították hozzá az új körülményekhez, mert úgy érezték, ez a trianoni igazságtalanság elismerése lenne. A Magyarországon maradt négy kerület így nem volt egyenlő súlyú: a két nagy egyházkerület, a dunántúli és bányai mellett a tiszai és dunáninneni jóval kisebb súlyt képviselt. Az 1938–41 között visszatért felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki területek evangélikusait a dunáninneni és tiszai kerülethez csatolták, így az arány valamit javult, de ezek a területek 1945 után újra elvesztek.

A dunáninneni kerület esetében Trianon után 163 anyagyülekezetből csak 33 (!) maradt Magyarországon. Ráadásul a kis mosoni egyházmegyét nem számítva nagyrészt az újonnan, 1894-ben mesterségesen idecsatolt, korábban bányakerületi (Nógrád) és dunántúli (Fejér-Komárom) területek alkották a maradék kerületet. A dunáninneni kerület püspöki székhelye a két világháború között Nógrádban volt (Balassagyarmaton és Sámsonházán), ezért tréfásan „nógrádi püspökségnek” is nevezték. Trianon után a maradék dunáninneni kerület kis terjedelmű és csekély „történeti meggyökerezettségű” kerület volt.

Némileg eltért ettől a tiszai kerület helyzete. Ezt a kerületet az 1894-es egyházkerületi reform kevésbé érintette, csak két szlovák többségű egyházmegyét kapott, Liptót és Árvát. Trianon viszont talán még a dunáninneni kerületnél is súlyosabban érintette a tiszait az anyaegyházak csökkenését tekintve: 170-ből csupán töredéknyi, 17 (!) gyülekezet maradt. Az egyházkerület korábbi történeti súlypontja ugyan Trianonban Csehszlovákiához került (az eperjesi kollégium, Lőcse, Késmárk, Rozsnyó), de Magyarországon maradt két jelentős központ: Miskolc és Nyíregyháza.

A kerület püspöki székhelye 1890 óta a mai Magyarország területén volt, ebben tehát nem következett be törés, és megkönnyítette az átmenetet. Ennek köszönhetően maradt meg teljes egészében a tiszakerületi püspöki levéltár is! Zelenka Pál püspök idején 1890-től 1910-ig Miskolcon volt a székhely; a püspök arcképe még mindig a miskolci lelkészi hivatalban függ. 1911-ben az egyházkerület székhelye Nyíregyháza lett: 1937-ig Geduly Henrik, 1937–38-ban Domján Elek, 1938–1948 között Túróczy Zoltán volt a püspök. (Túróczy Zoltán meghurcolt és áldott emlékű püspökre néhány éve emléktábla emlékeztet a nyíregyházi lelkészlak falán.)

Miskolc és Nyíregyháza régi evangélikus szellemi-kulturális központ is volt, már jóval Trianon előtt is: Miskolcon gimnázium működött, 1918 után pedig ide költözött Eperjesről a híres jogakadémia (ezt Miskolcon emléktábla hirdeti). Nyíregyháza ősi evangélikus központ: a városba a 18. század elején evangélikus szlovákok települtek Békés megyéből és a Felvidékről (ők voltak az úgynevezett tirpákok). Az evangélikus múlt bizonyítékai iskoláik és templomuk is. Mindezek alapján megállapítható, hogy a mai Magyarország területét nézve a dunáninnenihez képest a tiszai kerület történeti-szellemi folyamatossága valamivel „erősebbnek” mondható.

Az evangélikus egyházszervezet átalakítása 1945 után került napirendre, hiszen visszaálltak a trianoni határok, és ez a helyzet tartósnak ígérkezett. A régi vármegyehatárok is megváltoztak; ez még inkább időszerűvé tette, hogy az egyházigazgatás hozzáigazíttassék az új körülményekhez. Az 1948-as, az egyházban is végbement baloldali fordulatnak azonban az lett a következménye, hogy 1952-ben – a földrajzi-történeti szempontokat háttérbe tolva – politikai okokból példátlanul radikális egyházigazgatási változtatást hajtottak végre (ilyen mértékű változtatás egyébként sem a katolikus, de még a református egyházban sem fordult elő). Annak érdekében, hogy minél szélesebb körű baloldali „őrségváltást” hajtsanak végre, az 1952-es zsinattal kimondatták a több száz éves hagyományra visszatekintő – és ezért reakciósnak minősített – négykerületes rendszer eltörlését. Eltörölték a kerületek nevét, és a földrajzi szempontokra fittyet hányva, az országot kelet-nyugati irányban mesterségesen kettészelő elválasztó vonalat húzva kimondták a déli, illetve az északi egyházkerület létrehozását; ráadásul mindkét kerület székhelye Budapesten volt. Kapi Béla dunántúli püspök azóta megjelent emlékirata megrázó erővel tudósít erről a szomorú eseményről. A régi egyházmegyéket és részben elnevezéseiket is megszüntették, mechanikusan hozzáigazítva őket az új államigazgatási rendszerhez.

Ilyen körülmények között az újonnan létrehozott két kerület esetében nem lehetett szó semmiféle, a régi kerületekre emlékeztető folytonosságról. A korábbi helyzettel való kontinuitásra legfeljebb „indirekt módon” lehet következtetni. A déli kerület püspöki hivatala a bányai kerület Esterházy (majd Puskin) utcai székhelyén rendezkedett be. A déli kerület területileg is jelentős részben a bányai kerület volt területéből állt. Az északi kerület püspöki hivatala saját székház híján az Üllői úti országos egyházi központba került, és itt is működött egészen a rendszerváltásig.

Az „indirekt (rejtett) kontinuitás” személyi vonalon is követhető: az 1952-ben létrehozott déli kerület püspöke Dezséry László lett, aki 1950 óta bányakerületi püspök volt. A püspöki hivatal adminisztrációjában is megfigyelhető ez a folyamatosság: a bányakerületi iktatókönyvet is folytatták, csak déli kerületként adták ki az iratokat. Az északi kerület püspöke Vető Lajos lett, aki 1948-ban a baloldal jelöltjeként lett tiszakerületi püspök. Személyi vonatkozásban az északi kerület esetében a tiszai kerülettel van tehát némi folyamatosság. A másik két kerület esetében Túróczy Zoltán dunántúli és Szabó József dunáninneni püspök tisztségét folyamatosság nélkül szüntették meg (ami persze elsősorban személyi-egyházpolitikai és nem kerületi-folytonossági okokra vezethető vissza).

A negyvenévnyi szocialista korszak és az ahhoz többé-kevésbé alkalmazkodó egyházvezetés után 1989-ben a rendszerváltás útkeresésének egyik jele volt az 1952-ben indokolatlanul megszüntetett régi kerületek emlékének felidézése. A 2000-ben létrehozott új, háromkerületes rendszerben az egyik kerület a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület megjelölést használja, hiszen nagyrészt az 1952 előtti dunántúli kerület volt egyházmegyéi tartoznak ide. Győr lett a székhelye, mint 1952 előtt. Az új püspöki hivatalban emléktábla utal a dunántúli kerület hagyományára; a kerület újságja a Dunántúli Harangszó címet viseli. A Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület esetében földrajzi-történelmi okból elég egyértelmű a dunántúli kerület folyamatossága.

A Déli Egyházkerület a bányakerület hagyományát ápolja. A püspöki hivatal továbbra is Raffay Sándor bányakerületi püspök Puskin (volt Esterházy) utcai palotájában működik; a tanácsteremben a volt bányakerületi püspökök arcképei láthatók. Székhelye a régi Pesti Evangélikus Egyház Deák téri temploma, ahol Raffay Sándort és Ordass Lajost bányakerületi püspökké avatták. Az egyházkerület kiterjedése nagyjából emlékeztet a régi bányai kerületére: bár Budapestből csak Pest van meg, sőt egész Pest megye is elcsatolódott, de a többi egyházmegye (Tolna-Baranyát kivéve) tényleg a régi nagy bányai kerület részeit alkotta. Továbbá Békéscsaba és Szarvas esetében hajdani bányakerületi székhelyek és szellemi központok is találhatók itt.

A harmadik kerület, az északi a történeti folytonosság szempontjából már bonyolultabb helyzetben van. Ha egyházmegyéinek számát az 1952 előtti kerületekre vetítjük, a következő a helyzet: tiszai (a mai Borsod-Heves, Hajdú-Szabolcs) kettő, bányai (a mai Budai, Dél- és Észak-Pest Megyei) három, dunáninneni (Nógrád) egy egyházmegye. Ha pedig az 1894 előtti állapotokat vesszük, az arány így módosul: a bányai kerületre négy, a tiszaira pedig két egyházmegye esik! Bár a legtöbb egyházmegye mindkét esetben a bányai kerülethez tartozott, de ha úgy vesszük, ennek a hagyományai a déli egyházkerület részéről már „foglaltak”. Az északi kerület részére szóba jövő két további egyházkerület közül területi (földrajzi) folyamatosság szempontjából a tiszai kerület hagyománya tűnik „erősebbnek”.

Fentebb láttuk, hogy az északi egyházkerület történeti folyamatossága szempontjából mindhárom megközelítést tekintve a tiszai kerület folyamatossága „erősebb”: mellette szól a történeti központok (Miskolc és Nyíregyháza) léte, a földrajzi kiterjedés (két egyházmegye) és a személyi folyamatosság 1952-ben (Vető Lajos). Evvel együtt annak érdekében, hogy mind a négy kerület hagyománya tovább éljen, felvetődik, hogy az északi egyházkerület a tiszai és dunáninneni kerület hagyományát is ápolja. Hiszen bármelyiket hagyjuk ki („felejtjük el”), okot adhat jogos kifogásra.

További kérdés persze, hogy az Északi Egyházkerület a nevében szerepeltesse-e e kettős hagyományt, legyen-e „Északi (Dunáninneni-Tiszai) Evangélikus Egyházkerület”. Evvel szemben lehet olyan érv, mely szerint e hármas név használata gyakorlati szempontból túl bonyolult. Amennyiben a hármas elnevezés nem lenne alkalmas, a dunáninneni és a tiszai kerület hagyományát az Északi Egyházkerület nevének megváltoztatása nélkül is lehetne ápolni. Az Északi Egyházkerület elnevezés megtartása mellett felhozható, hogy ez fél évszázada bevezetett és ismert. Az új, háromkerületes rendszerben az Északi Egyházkerület fekvése arányosnak mondható, földrajzilag-történetileg összefüggő területre terjed ki. A kerület Nógrád–Pesttől Borsod–Szabolcsig terjedő, nagyrészt hegyes-völgyes fekvésű vidéken, az Északi-középhegységen húzódik végig. A Szlovákiával való szomszédság emlékeztethet a felvidéki (észak-magyarországi) magyar–német–szlovák együttélés evangélikus szempontból is fontos, évszázados hagyományára. Ilyen gyakorlati-földrajzi-kulturális alapon lehetővé válhat egyfajta „északi egyházkerületi” identitás vállalása.

Czenthe Miklós, az Evangélikus Országos Levéltár igazgatója

::Nyomtatható változat::