Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Ahhoz, hogy négy héttel ezelőtti ígéretem szép szó lehessen, meg kell tartanom. Akkor ezzel zártam írásom bevezető sorait: „Lehet, hogy később visszatérek az eredetileg tervezett témára, hacsak addig valamelyik püspök testvérem nem írja meg ebben a rovatban az azzal kapcsolatos gondolatait…” S mivel püspök testvéreim azóta nem írtak róla, most itt az alkalom, hogy a közelmúltban történt lelkészszentelésekhez kapcsolódóan a lelkészi szolgálat egyik legfontosabb kérdéséről gondolkodjunk.

A napokban egy fiatal lelkész testvérem a következő kérdéssel fordult hozzám: miként lehetséges, hogy ünnepi igehirdetésemben többször is lelkészszentelést mondtam az egyházunkban általában használatos lelkészavatás helyett. Nem volt tévedés, jól hallotta, és jogos volt a kérdésfelvetés is, hiszen mostani hivatalos Agendánkban a cím is ez: A lelkészavatás rendje. S a rend szerint az ordináló (németül is „Ordination”-t mondanak) püspöknek az igehirdetési alapigét bevezető szavai így hangzanak: „Egybegyülekeztünk Isten szent házába, hogy testvérünket teológiai tanulmányai elvégzése után Krisztus Urunk parancsa szerint felavassuk a lelkészi szolgálatra.” Miközben a hivatalosan rögzített szöveget mindig pontosan olvasom, a nem kötött szövegeknél igehirdetés közben valóban többször használom a szentelés kifejezést. Mielőtt még bárki is a legnagyobb magyarországi keresztény felekezethez való vonzódást vetné a szememre, szeretettel emlékeztetem kedves olvasóimat arra, hogy nemcsak a római katolikus, hanem a református testvéregyházban is használják a lelkészszentelés, sőt a püspökszentelés kifejezést is. Ezen azért érdemes lenne elgondolkodnunk…

Pontosan tudom, és teljes egyetértéssel vallom magam is, hogy – amint azt Prőhle Károly professzor írja Agendánk magyarázó bevezetésében – az ordináció (hadd használjam most ezt az idegen kifejezést) nem emeli a lelkészt a hívek fölé egy magasabb papi rendbe (ezért nem beszélünk pappá szentelésről), nem ruházza fel nagyobb hatalommal… Papszentelést, pappá szentelést én sem mondok soha, mert abban valóban visszahallható lenne a római katolikus áldozó papságra vonatkozó tanítás, amely egyházunk biblikus és hitvallásos tanítása alapján semmiképpen nem vállalható. A lelkészszentelést azonban, ahogy már említettem, szívesen használom, de sosem mondok esperes- vagy püspökszentelést. Ott szerintem is az iktatás a megfelelő szó.

Két példát is említek, amellyel jelezni szeretném, hogy egyházunkban – s talán nem csak a legutóbbi időben – miként is gondolkodnak némelyek a lelkészi szolgálatról.

Az első az egyik volt gyülekezetemben az elődömmel történt. Egy presbiteri gyűlésen súlyos nézeteltérés támadt a lelkész és a gyülekezet egyik vezetője között. A pattanásig feszült hangulatban így csattant fel a tisztségviselő hangja: „Vegye tudomásul, lelkész úr, maga a gyülekezet szolgája!” Mire határozottan jött a válasz: „Nem, testvérem – én az Isten szolgája vagyok itt a gyülekezetben!” Fontos mondat: Isten szolgája a gyülekezetben.

A másik példám a közelmúltból való. S nem tagadom, főleg ez az eset motivál abban, hogy lelkészszentelésről, nem pedig lelkészavatásról beszélek, ha tehetem. A körülmények a lényeget illetően nem meghatározóak, de maga az elhangzott mondat igen. Íme: „A lelkészi szolgálat a gyülekezeti munkamegosztás következtében jött létre.” Hát nem! Ez súlyos tévedés.

Prőhle professzor – aki az évtizedekkel ezelőtti sajátos helyzetben, talán főként a római katolikusokkal szembeni önmeghatározás igényével a lelkészavatás kifejezés mellett érvelt – előbb már említett bevezetőjében ezt is írta: „Az evangélikus egyház a hivatalos és nyilvános igeszolgálatot a lelkészi hivatás keretei között gyakorolja, és a lelkészavatást Jézus Krisztus missziói parancsa alapján és az ő nevében végzi azzal a meggyőződéssel, hogy ezáltal maga az élő Úr küld el és állít az apostoli szolgálat folytonosságába. A lelkészavatás tehát nem a hívők egyetemes papságának átruházása, hanem az apostoli küldetés továbbadása.” Tehát lelkészi szolgálatunk nem munkamegosztás eredménye, hanem mandátum. Küldetés, megbízatás, hivatás, sőt elhívatás, és nem mástól, mint magától az egyház Urától, Jézus Krisztustól. Többek között a missziói parancs is erről tanúskodik (Mt 28,18–20).

Egyedül a Jézus Krisztustól kapott mandátum lelkészi szolgálatunk alapja. Ez adja hivatásunk méltóságát, és ez helyezi ránk az átruházhatatlan felelősséget, amelyet Gazdánk előtt a ránk bízottakért hordozunk. Ezért nem gondolhatjuk mi, lelkészek sem azt, hogy munkánk, hivatásunk csak az egyik a többi között, amelyet mi választottunk ki magunknak. Lelkészi szolgálatunk páratlan, semmivel össze nem hasonlítható, mert egyedül csak ezt a hivatást alapította az Úr Jézus Krisztus, hogy legyenek igéjének hirdetői, a szentségekkel szolgáló megbízottai és népének pásztorai. És mivel így Isten szolgálatára elhívottaknak tudjuk magunkat, mégis jónak tartom, ha merjük használni a lelkészszentelés kifejezést.

Ezért azt kérem hittestvéreinktől, egyházunk tagjaitól, hogy így fogadják el szolgálatunkat, és imádkozzanak értünk. Lelkész testvéreimtől pedig azt kérem, ne gondoljanak magukról kevesebbet, hivatásgyakorlásuk és magánéletük mérlegét pedig soha ne másokkal összehasonlítva, hanem mindig a szolgálatba állító Úr akaratához mérve vonják meg. Csak Isten a megmondhatója, milyen változások történnének egyházunkban, ha ezt valóban megtennénk.

Ittzés János püspök, Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület

::Nyomtatható változat::