Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Leninnek állítottak – pontosabban ültettek – szobrot Hódmezővásárhelyen. Nem tévedés; a város új múzeumának homlokzatán valóban Vlagyimir Iljics ül lábát lógatva. A július elején megnyílt, Emlékpont névre keresztelt kiállítóhely az 1945 utáni kommunista diktatúrát mutatja be a legmodernebb technikai eszközöket felhasználva.

2004-ben, a helyi zsinagóga felújításával egy időben hozta létre a hódmezővásárhelyi önkormányzat a holokausztmúzeumot. Hamarosan megszületett a döntés egy új, a második világháborút követő időszak feldolgozására hivatott intézmény létrehozásáról. Az új múzeum hétszázmillió forintjába került az alföldi városnak; az összeget teljes egészében az önkormányzat bocsátotta rendelkezésre.

A budapesti Andrássy úti Terror Háza Múzeum átépítését megálmodó F. Kovács Attila Kossuth-díjas építész fejében és íróasztalán születtek meg a tervek a belvárosi épületegyüttes átalakítására. Az anyaggyűjtésre és -rendszerezésre a Terror Háza Múzeum történészei kaptak megbízást. Így készült el a vásárhelyi Adrássy úton a vidéken egyedülálló kiállítótér, mely oktatótermeket is magában foglal.

A múzeum munkatársai másfél éven keresztül rögzítették a vásárhelyi emberek visszaemlékezéseit, gyűjtötték a felajánlott fotókat és használati tárgyakat. Az egykor óriási tanyasi lakossággal rendelkező város történetének megismerését a tanyafelszámolásoknál kezdi a látogató. „Egyik gazda fölakasztotta magát, másik a kútba ugrott, harmadik a Tiszának ment. Így tették tönkre azt a réteget, aki munkájával, szorgalmával és vagyonával eltartotta saját családját, adományaiból iskolák, templomok épültek. Kutakat fúrtak, és valamennyi társadalmi réteg közül legjobban őrizték magyarságukat, ősi kultúrájukat és hitüket” – olvassuk a visszaemlékezést.

A Rákosi Mátyás portréjával díszített szalagfüggönyön keresztül léphetünk tovább az időben. A vallásos emberek üldözésének emléket állító teremben kereszt alakban egymásra szerelt monitorokon lelkészek visszaemlékezéseit láthatjuk. Szót kap Takács János nyugalmazott evangélikus lelkipásztor is. Egy asszony arról beszél, hogy milyen vallatásnak vetették alá a pártirodában keresztény meggyőződése miatt minden hónapban. A falon Kádár János mondata áll 1958-ból: „Meg kell érteni, hogy mi a klerikalizmus ellen tűzzel, vassal, golyószóróval és börtönnel is harcolni fogunk, mert nálunk nem klerikális, tehát papi uralom van, hanem munkásparaszt uralom.”

Az emeleten már nem a borzalmaké, sokkal inkább az édes nosztalgiáé a főszerep. Az egykori vásárhelyi kötöttárugyár körkötőgépe mögötti kivetítőre pillantva május elsejei felvonulásba csöppen a látogató. A következő terem a szocreál képzőművészetből nyújt ízelítőt: kis úttörők, munkások és békekölcsönt jegyző családok otthonába nyerünk bepillantást. A galéria közepén Kamotsay István szobortemetőből megmentett alkotása, a szovjet katona közel három emelet magas emlékműve áll. Az időutazás végén ízelítőt kap a látogató az egykori presszók hangulatából; a polcon természetesen ott van az alumínium hamutál, a Bambi és a Sokol rádió is.

„Hogy mi történt valójában, csak a jó Isten tudja” – olvassuk az egyik terem falán. Hódmezővásárhely új múzeuma abban segít, hogy mi is megismerjünk legalább egy vékony szeletet a közelmúlt történetéből. Jegyet váltva az állandó kiállításra szembenézhetünk a múlttal, és szó szerint szembenézhetünk a szovjet katona szobrával is. Az előbbi elgondolkodtató, az utóbbi igen szórakoztató.

László Jenő Csaba

::Nyomtatható változat::