A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

Kevesen gondolunk ma arra, hogy 1914. július 28-án tört ki a számunkra különösen is nemzeti tragédiába torkolló I. világháború. „A sors vérfagyasztó fintora, hogy annak a férfinak (Ferenc Ferdinánd trónörökös) meggyilkolása miatt tört ki a háború éppen a Balkánon, aki a balkáni és nem balkáni szlávok egyesítésének és a magyarság pusztulásának közismert híve volt” – emlékeztet Nemeskürty István.

Ferenc József ígérete, hogy a háború véget fog érni, mire a levelek lehullanak, hiú reménynek bizonyult. Minden addiginál pusztítóbb háború következett, amelyben hazánk három – a balkáni, az olasz és az orosz – fronton kényszerült harcolni.

Édesapám végül az orosz hadszíntéren került fogságba. Óriási orosz túlerő vette körül a századukat, golyózáporral árasztva el őket. Utánpótlást nem kaptak, töltényük elfogyott. „Körülvettek bennünket, foglyok voltunk. Miután fegyvereinket elszedték, kettős rendekbe állítottak, és útnak indítottak az orosz tábor felé. Az orosz katonák többször érdeklődtek nemzetiségünk felől. Mondtuk, hogy magyarok vagyunk, de ilyet nem ismertek. Jaroszlantól Lembergig az utat egy zsúfolt marhavagonban tettük meg. Egynapi pihenő után folytattuk utunkat nagy Oroszország felé. Kijevbe reggel érkeztünk. Itt megengedték, hogy bemehessünk a városi fürdőbe, ami nagy jótétemény volt ránk nézve. Moszkvában virradt ránk újesztendő napja. Kértük a Mindenhatót, hogy minél előbb segítsen bennünket haza.”

Erre azonban még évekig várni kellett. A gőzkocsi január elején indult el velük az Ural hegységen át Tyumeny felé, ahol mínusz ötven Celsius-fokot mutatott a hőmérő higanyszála. Fegyveres őrizet mellett napi egy órát sétálhattak. Február elején már elindultak Szibérián át a hosszú útra, de még nem tudták, hová. 1915. február 20-ának ködös délelőttjén futott be velük a vonat a skotovói állomásra, ahonnan már nem voltak messze az egyemeletes, nagy, komor laktanyák, ahol két és fél évig lakhattak.

Mindenki találhatott végzettségének megfelelő munkát, ami elviselhetővé tette a bezártságot. Márciusban hírül vették, hogy hétszáz török hadifogoly fog érkezni, akik tífuszosak. Sajnos ezek a szerencsétlenek az egész tábort megfertőzték. Naponta tizenöt-húsz koporsót vittek ki a temetőbe.

A hadifoglyok síremléket emeltek elhunyt bajtársaik emlékére, ha valahol huzamosabb ideig tartózkodtak. A skotovói emlékmű négy oldalán magyar, német, török és orosz felirattal megemlékezés olvasható: „Álmodjatok a szép magyar hazáról, amelyért meghaltatok – 1916”.

1. október 14-én Habarovszkba szállították át a hadifoglyokat, ahol mindenki úgy helyezkedett el az üres laktanya hideg kövén, ahogy tudott. Isten gondoskodó szeretete azonban nem hagyta el őket: angyalaként egy habarovszki svéd kereskedő segített: „Kocsiszámra hozatta nekünk a deszkát, amelyből azután magunknak ácsoltuk ágyainkat.” Ez a derék ember mégis tragikus véget ért, mert a vörösök azzal gyanúsították, hogy kémkedett a központi hatalmak javára. Üzletét feldúlták, kirabolták, majd barbár módon meggyilkolták a kereskedőt. Habarovszkban probléma volt a vízhiány; ezt új vezeték építésével sikerült megoldaniuk.

Édesapámék egyre jobban várták a hazaindulást, amely egyre csak késett. Ehelyett áthelyezték őket Krasznaja Recskára, ahová 1918. szeptember 28-án érkeztek meg. A legfőbb gondjuk a vízhiány volt, amelyet ismét új vezeték építésével oldottak meg. 1918 novemberében kapták a hírt, hogy Ausztria–Magyarország fegyverszünetet kért.

A tábor fele spanyolnáthával feküdt, szedte áldozatait a halál. Végre a huszonnegyedik órában megjött a segítség. Amerikai katonaság érkezett, amely átvette őket az oroszoktól. Egy hadifogoly hadnagy havonta 25 dollárt kapott; ebből a kosztért levontak 8 dollárt, így még mindig maradt 17 dollár költőpénze. Különféle tanfolyamok is indultak a részükre, közöttük gazdasági és kertészeti is. Mindez azonban csak 1919 májusáig tartott, amikor is az amerikaiak átadták a helyüket a japánoknak.

Tulajdonképpen ekkor kezdődött a Távol-Keletre vetődött magyar gazdák gyakorlati gazdasági tevékenysége. Megspórolt pénzükön lovakat, gazdasági felszereléseket vásároltak, és ellátták a konyhát alapanyagokkal, sőt a piacra is termeltek.

1. márciusa sem hozta meg számukra a szabadulást. Érthető, hogy sokan úgy érezték, már nem bírják tovább a hontalanságot. Borzasztó lelkiállapotukat egy megrázó esemény még jobban feldúlta: a japán őr agyonlőtt három fiatal magyar tisztet, akik – nem bírván a fogság zártságát – megpróbáltak elszökni.

Végre elérkezett a várva várt pillanat: 1920. május 14-én elindult velük a Suhanko nevű hajó a vlagyivosztoki kikötőbe. „Harmincnégy napi vízi utazás után végre szárazföldre léphettünk. Triesztben a magyar kormány két megbízottja fogadott bennünket, akik az üdvözlések után kiterítettek a fedélzeten egy Magyarország-térképet, melyen a trianoni határok színes ceruzával voltak berajzolva. Közölték, hogy a megcsonkított haza kormánya minden magyart szívesen lát, aki továbbra is magyar fennhatóság alatt akar maradni, de akinek a szülőföldje vagy otthona megszállt területre esik, oda is visszamehet.

Megrázó jelenetek robbantak ki erre a kijelentésre. Világlátott emberek, harcedzett katonák sírtak, zokogtak: hát ezért kockáztattuk testi épségünket, életünket, egészségünket annyi nehéz csatában? Hiába! Nálunk hatalmasabb erők és gonosz, alattomos árulások csonkították meg ezeréves szép hazánkat.”

A naplóban édesapám hálásan emlékezik meg a magyarországi szeretetteljes fogadtatásról, amelynek csúcspontja, hogy Budapesten Horthy Miklós kormányzó várta őket tábornoki kíséretével. (Elgondolkozhatunk azon, hogy miként fogadta a nemzet nagy része a II. világháborúból hazatérő, csonttá-bőrré soványodott katonákat… Szégyellhetjük magunkat!)

„Trianon döntése rólunk már nem a mi felelősségünk, a ma élőké. A múlt nem, a jövő még nem a miénk, de a jelenben hozott döntéseink, sokszor nem tudva, mit teszünk, döntőek lehetnek. Így 2004. december 5-e, a nemzet lelki-nyelvi egységének éppen az »anyaország« többsége általi megtagadása viszont már jóvátehetetlen tragédia. A Magyar Köztársaságon belül annyian maradtunk magyarok, ahányan igennel szavaztak.” (Nemeskürty)

Bolla Árpád

::Nyomtatható változat::